Az örök játék, a futball évtizedek óta tartó honi vesszőfutásáról: 

Mindenekelőtt leszögezhető, a labdarúgás globálisan a világ társadalmának hű leképezése: csalás, szemfényvesztés, ármány, önzőség, kapzsiság minden mennyiségben. Magyarországon ezeket még nyugodtan megtoldhatjuk a belterjes a futballközeggel, a csapatok stílustalanságával, melyeknél még egy csak rájuk jellemző alapfilozófia sem lelhető fel. Ahány edző, annyi variáns, melyek végül mindannyiszor egy feneketlen kútban végzik. Bár Krisztus óta tudható: a mennyiség egy bizonyos szám felett átcsap minőségbe, csak ez a mi kis játékunkban valahogy elsikkad.  

Nálunk a foci, sajnálatos módon még mindig állami csöcsön lóg, melynek ezáltal teljes mértékben kiszolgáltatott.

A foci, mint termék becsapja a nézőket, játékosokat egyaránt. Ebben – nyugodtan kimondható – a velejéig romlott, morális és erkölcsi fertőben ez a nem éppen feddhetetlen környezet Gólemként teremt meg önelégült vezetőket, és a többi pocsolyában evickélő résztvevőt, akik saját rothadásukban vegetálnak, miközben fennhéjazva török basaként osztják az észt. Alulról jövő egyéni kezdeményezés képtelen áttörni ezt a falat. A fociszervezet csakis saját érdekeit védendő képes összefogni, ha egy kívülről befurakodó erőt kell letörni majd betörni. Aki van oly bátor, és hozzáértése révén felfed bizonyos anomáliákat, aztán reformokat javasol bevezetésre – mely számos egyéni érdeket sért – akár sportszakmai, akár gazdasági téren, azt szinte azonnal kiközösítik maguk közül, majd ellehetetlenítik. Nem véletlen a már másutt nevet szerzett, kiváló magyar szaktekintélyek részt nem vétele labdarúgásunkban, illetve ha mégis sikerül valakit kihalászni a nevesebb mesterek közül a piacon, ők rövid idő elteltével valósággal menekülnek, mint hal a pöcegödörből.

Gyerekcipőben jár a gyerekfoci, az utánpótlásképzés kínosan elavult, az erre a célra elengedhetetlen anyagi erőforrásokat stadionok építésére fordítják, ahol nézők híján, talán hasznosabb lenne a fűmagot búzára cserélni. A legutóbbi valamirevaló, eredményesnek ígérkező program elsorvadt, a labdarúgó-akadémiákban ugyanazon vezetők, edzők nevelgetik (akik gyökre emelik az akkor már az alapokat alaposan eltékozló nebulók képzetlenségét), elképzelhető, milyen fokon, akik már számtalanszor megégették magukat a mi kis nyomorúságos futballtársadalmunkban. Az sem meglepő, hogy ugyanők, a magyar foci berkeiből habzó szájjal kiáltanak tücsköt-bogarat a legfőbb sátán, a média ellen, mint akik az egész megtorpanás, majd visszaesés kerékkötői, pedig süket fülekkel is jól hallható: sok esetben ők is ugyanazt az irányt képviselik, vagyis mellébeszélésekben, frázisok harsogásában már világbajnokok vagyunk. Ezen hölgyek, urak a permanens kudarcuk után sem hajlandóak visszavonulót fújni, ellenben új terep után szimatolnak, melyre az akadémiák környékén rá is találnak. A sógor-komaság intézménye jobban virágzik, mint egy illatos rét a friss tavaszi eső után, a fiaskók pedig tetszetősen leplezhetők a pénz hiányának kóros szajkózásával, pedig most már korszerű stadionokból sincs hiány.

De ahol – tisztelet a kivételnek – dilettáns és pöffeszkedő sportvezetők, ingyenélő menedzserek, nyerészkedő vállalkozók, bundázó játékosok, edzők, játékvezetők ülnek a zsíros bödön szélén, ott a foci szerelmeseinek csupán a nagy nyelések, na és a nosztalgia marad, mert az ő gyomruk ezt az avas zsírt már nem veszi be. Meg azt sem, hogy egyik akadémiánk a frissen kialkudott TAO-s pénzekből közel annyit zsebelt már be, mint a londoni olimpia teljes felkészülési költsége volt…

A gyökeres és előremutató változás előfeltétele pedig a szakadatlan halandzsa beszüntetése lenne, azaz ne cukrozzák már tovább a mézet!