A cikk elolvasása előtt mindenkinek felhívnám a figyelmét arra, hogy az írás a harmadik évad összes eseményének ismeretében készült – így aki nem követte angolul a sorozatot, illetve aki magyarul nézné meg az új szezont, az gyorsan klikkeljen jobb felül az x-re!

Az amerikai országos tévésorozatoknak megvan az az előnye, hogy évadonként 20-24 résszel ajándékozza meg a kitartó nézőket. Ez az áldás azonban könnyen átcsaphat kínszenvedéssé, ugyanis nagyon nehéz egy ilyen hosszú évadban az összes részt kellőképpen izgalmassá tenni. Ez egy vagy több hullámvölgyet is eredményezhet egy tapasztalatlan írógárdával felvértezett sorozatnál, ami könnyedén a széria végét is jelentheti.

A Zöld Íjász harmadik évada azonban másképp használta ki az idei 23 epizódot. Konkrétan az első felében tényleg felmerült az a félelem bennem, hogy az első két évad lendülete és újdonsága egy túlfújt lufiként kipukkant, és a készítők mindenféle ötlet nélkül, körmüket rágva próbálják még valahogy kihúzni a maradék pár részt, hogy utána beadják a törülközőt. Nem volt semmi irány, semmi kapaszkodó, ami megalapozta volna az évad ívét, sőt, még a karácsonyi szünet előtti minifinálé sokkoló pillanata után sem lehettünk biztosak benne, hogy akkor most mire is megy ki a játék.

A téli szünet azonban jókor jött, és a folytatásra már ismét a régi hőfokon égett a Zöld Íjász. Az addig céltalannak tűnő eseményláncolatok, a fölöslegesnek tűnő karakterek életre keltek, és bár akadt néhány túlságosan is erőltetett jellembeli változás, illetve klisés megoldás, ettől függetlenül ismét érdemes volt várni a csütörtököket az új részek miatt.

A Zöld Íjász harmadik évada tovább mélyítette a jól ismert karakterek közötti kapcsolatviszonyokat, illetve országos sorozatokhoz képest meglepőt húzva némelyeknél alaposan meg is rendítette azokat. Elvégre a Bosszúállókból is jól ismerjük, hogy minél több főt számlál egy csapat, annál gyakrabban jelentkeznek az érdekellentétek, és jellemütközések, és szerencsére ezt a sorozatnál is belátták.

Az évad egyik legerősebb pontja Malcolm Merlyn volt, aki kiismerhetetlen céljaival mindvégig megvezette a nézőket és a sorozat szereplőit egyaránt. Bár a második évadban húztam a számat, amikor kiderült róla, hogy még mindig él, most már ezt egyáltalán nem bánom, hiszen egy rendkívül színes, és már szeretnivalóan rossz karaktert alakít John Barrowman, akivel a jövőben is számolni kell.

Akik viszont csalódást nyújtottak, azok maguk az Árnyak, azaz Ra’s al Guhl orgyilkosai. Ahhoz képest, hogy mindenki mennyire rettegi őket már három évad óta, hőseink rendre könnyedén elbántak velük, többszörös túlerő mellett is. A másik negatívum az az epikus csata elmaradása. Igaz, a minifináléban kaptunk egy pörgős harcjelenetet Oliver és Ra’s között, de a fináléban ezúttal is elmaradt a szemkápráztató összecsapás a főgonosz és a főhős között. Tekintve, hogy néha tényleg nagyon szép harci koreográfiát tudnak összedobni a Zöld Íjászban, érthetetlen, hogy most már zsinórban második éve miért pont a végső ütközetet csorbítják meg.

Oliver év végi „váratlan” döntése, miszerint felhagy a bűnüldözéssel, és csupán Felicityre fókuszál, akár egy sorozatlezárásként is működhetne, ha nem tudnánk, hogy érkezik majd a negyedik évad. Amiben sok megsebzett kapcsolatot kell majd helyre raknia Olivernek, és az évad folyamán többször is beharangoztatott Damian Dark lesz az új ellenfele, aki még Ra’s al Guhl eszén is képes volt túljárni – na jó, ez nem nagy cucc, hiszen Olivernek is sikerült. Mindenesetre ami bizakodásra ad okot, hogy sokkal zűrzavarosabb lesz a negyedik évad terepviszonya, mint amilyen békés állapotokba érkeztünk a harmadik évad elején. Mindez remélhetőleg egy kiegyensúlyozottabb történetvezetést fog eredményezni a Zöld Íjász ősszel induló legújabb kalandjaiban.

Egész évados verdikt: 7.5/10

Trónok harca ötödik évad ötödik rész

Trónok harca ötödik évad első négy rész

Gotham évadkritika