Bármit is olvas az ember, ha figyel, mindig tanulhat valamit. Igaz ez akár a bulvárlapokra, vagy az internetes hírportálokra, sőt még inkább a hírek alatt olvasható hozzászólásokra, az úgynevezett kommentekre is. Most például éppen ez utóbbiból ismerhettem meg egy új magyar szót: netcsőcselék. Egy eredetileg idegen, ma már jövevény (bevándorló) szó töredékéből és egy képzett, őshonos (bennszülött) szó házasításának „gyermekét”.

A netcsőcselék gyűjtőfogalom. Hogy kiket takar? Nos, erre a választ éppen keletkezésének (születésének) körülményei adják meg. Történt ugyanis, hogy hazánk miniszterelnökének születésnapját ünnepi hálaadó misével köszöntötték legodaadóbb hívei. Hogy hasonlóra utoljára idestova 60-65 éve került sor, hogy a minden korban, minden hatalom körül sündörgők, talpnyalók, túllihegők utoljára az ezerszer elátkozott Rákosi Mátyást ajnározták ily módon, azt most tegyük félre! Ne keressünk analógiákat! (Nem kell.)

Erről a látszólag egyházi, ám sokkal inkább személyikultusz-ügyi eseményről hírt adott az egész magyar sajtó a leglojálisabb médiumoktól a legádázabb ellenzéki orgánumokig. Természetesen mindegyikük pártállása szerint értékelte az eseményeket. A tudósítások, s főleg a hozzájuk érkező hozzászólások a szokottnál is nagyobb hullámokat kavartak az internet tengerén, különösen annak Facebook nevű öblében. Mémek hadának lépte dobog – érzékelte a miniszterelnököt legalábbis félistenként tisztelők tábora, durván visszautasítva minden hasonlítást a már említett „pajtással”, aki egyben „apánk” (pontosabban szüleink, nagyszüleink „atyja”) volt. Olcsó poén lenne – különösen a magam 160 centijével – azon kajánkodni, hogy egyikük sem éppen ülve meszelte az eget, s hogy mindketten a keleti szélben szerettek/szeretnek vitorlázni. (Nem hagyhattam ki a hajómotívumot.)

Rákosi a padlást söpörte le, Orbán már eleve a földet vette el, nehogy a padlásra kerüljön valami. (Hiába, no, magas a létra, és söprűvel a kezében felfelé kapaszkodva még megszédül, ad absurdum: elszáll az ember.) Egyszóval ilyen elszánt védelmezői, mint Rákosinak és Orbánnak voltak/vannak – őszinték és számítók egyaránt – talán még Kádár Jánosnak sem voltak. Máig rejtély, hogy hogy a sok olvasói levélből, amelyek Rákosi Mátyás nagyszerűségét hirdették, köszöntötték név- és születésnapján, mennyi volt a szívből jött naív dicséret, s mennyi a megrendelt panegyricus. Régen piros és kék nyakkendős úttörők és kisdobosok kísérték a kedves vezető minden lépését a sikerek országútján, ma óvodások szavalják el a kormányablak nagyszerűségét és tartják a szalagot a málló vakolatú felújított épületek előtt, ha el nem botlanak a díszburkolat ki-kiforduló köveiben. (Mondtam már, hogy ne keressünk analógiákat, nem kell!)

A kedves vezető mindegy mit tesz, mit mond, az csak nagyszerű lehet. Ha valaki bírálni merészeli, ne adj’ Isten, bosszúságában elküldi melegebb égtájakra, az internet önkéntes gondolatrendőrségével találja szemben magát. Mert hogy jön ahhoz bárki is, hogy megkérdőjelezze a döntés helyességét, hogy aki eddig trafikos volt, mától ne legen, mert azt jobban csinálja a tehetségkutatón feltűnt popénekes suhanc, de még a szomszéd pék lánya is, aki talán éppen manikűrös, s nincs az a gazda, aki jobban ért a sertéstenyésztéshez, mint egy gázszerelő. Nos, aki arra vetemednek, hogy kétségüket, horribile dictu: rosszallásukat fejezik ki egy-egy hozzászólásban, nos, ők a netcsőcselék.

Holtáig tanul az ember, még az anyanyelvét is.