Tökfőzelék

Mióta vonat jár a Földön, ilyen vegyes társaság még nem utazott egy kocsiban. Persze nyomban le kell szögeznünk, hogy a vegyes még nem jelent elkeveredettet!

Hirlingné például az ablaknál ült, széles pézsmagalléros, fekete kabátjában. "Az ember mégse utazzon vonaton nercben!" – bár Józsáék kopott, foszló ujjú lódenét – "Hogy miket föl nem vesznek egyesek!" – csak azért állta meg szó nélkül, mert Józsáékat egyébként sem szerette. Nem mintha különösebb köze lett volna hozzájuk – Hirlingék az elsőn laktak, amazok meg hátul, a szuterénben –, de egyszer (van már annak is vagy nyolc éve) véletlenül meglátta, mikor a lánya az udvaron beszélgetett az idősebb Józsa fiúval. Az esetről nem szólt az urának – Isten nyugosztalja! –, de otthon este aztán nagyon elővette a lányt. ("Egy Józsa! Még mit nem?!") Megnyugodni igazán még is csak tavaly óta tudott, mikor a fiú halálhírét meghozta a posta.

Mennyivel másabb Virágh úr, még most is. Hja' kérem, ha valaki tizennégy és fél évig osztályvezető a Simon és Fiánál a férfikonfekción, az még a vonaton is meglátszik rajta!

Szegény jó Virágh! Hogy ez mennyit futkosott azért a "h" betűért! Hogy az neki jár. Belügyminisztertől a főpolgármesterig, csak a jó ég tudja, hol meg nem fordult, hová be nem nyitott! Még a főnökétől is kért egy igazolást.

Nagy marhaság ez Virágh! – mondta neki a Simon. – Én megadom magának az az igazolás, mi be van az nekem? De kinek fogja maga ezt bemutatni?! He?!

Virágh úr ezen úgy kiborult, hogy ki akart lépni a cégtől és átmenni, – ahogy ő mondta – "egy rendes, keresztény vállalthoz". Ha rajta múlik, meg is teszi. A végére már egészen kínossá kezdett lenni a dolog, pláne, hogy nap, mint nap beszámolt: melyik hivatalban mit mondtak, hol, mivel bíztatták…

Hát most megkapta… Sokra megy vele! Egészen belebetegedett… Olyan sápadt most is…

Van finom teafüvem Virágh úr! – az utóbbi napokban Hirlingné egészen lágyan ejtette ki a "g"-t, mintegy éreztetve, hogy azért van még utána valami. Virágh úr kellően hálás is volt érte.

Angol. Még otthonról maradt. Ha egy kis forró vizet tudna szerezni, esetleg megteázhatnánk!

Köszönöm, nagyon kedves – motyogta Virágh úr, és elfordult. Tegnap óta aggasztóan megváltozott. Mint aki teljesen feladta. Látszott is rajta, nem igen érti már, mit is akarnak még tőle…

Nekünk van egy spiritusz tablettánk, és egy kis vizünk is maradt még! – kapott a lehetőségen a másik oldalról Orgoványi – született Abner – Berta, de Hirlingné nem szerette a kövér nőket. És Berta nem csak kövér volt, de rettenetesen slampos is. És Hirlingné ha lehet, a slamposságot még a kövérségnél is jobban utálta.

Ha jól emlékszem, magát nem kínáltam! – sziszegte felé Hirlingné kemény, feszessé vált arccal. Így hát Orgoványiék – feláldozva utolsó spiritusz tablettájukat – egy kis rántott levest főztek bosszúból.

Akkor már harmadik napja utaztak. A háború bizony alaposan szétzilálta a közlekedést, különösen a vasút szenvedett sokat.

Bár a helyzet – bizonyos szempontból – mostanra már nem volt olyan rossz: a kezdeti zsúfoltság enyhült valamelyest az indulásuk óta, s ahogy közeledtek Lengyelország felé úgy tűnt, egyre kevesebb az ok a csüggedésre. És talán, mert már úgy várták a megérkezést, mint a Messiást, a hangulat egyre feszültebbé, egyre hisztérikusabbá vált. Egymást érték a hangos, rikácsoló veszekedések, friss sértésekkel most véve elégtételt régi sérelmekért.

Az egyik ilyen alkalommal például Jakabot, az öreg viceházmestert majdnem agyonverték, csak mert annak idején szombatonként nem vitte le a szemetet. Hogy ez miért fájt nekik ennyire éppen most – mikor már harmadik napja ültek, álltak, utaztak ugyanabban a ruhában, harmadik napja nem mosakodott senki, még szükségük végett sem hagyhatták el a vagont (ezért aztán a bűz akkora volt, hogy jószerivel már íznek érezték) –, senki sem tudta volna megmondani.

Talán a kis Weisz-gyerek miatt… Eleinte mindenki imádta, később mindenkinek az idegeire ment az állandó kérdéseivel:

"Apukakéremtesséknekemmegmondani, miből készül a vas? Apukakéremtesséknekemmegmondani, hol vagyunk most? (Apja nem volt ablak közelben, nem tudta.) Apukakéremtesséknekemmegmondani, mi az, hogy Németország? Apukakérem, pisilni kell! Apukakéremtesséknekemmegmondani, mi az, hogy zsidó?…"

És ezt Jakab már nem állta meg szó nélkül:

Mond csak kisfiam! Szereted te a tökfőzeléket?

Hogy kérdezhet ilyet a bácsi, hiszen azt mindenki utálja!

Na látod kisfiam! Zsidó ma annyi, mint tökfőzelék!

Erre aztán nekiestek az öregnek. És ha az őrök időben nem avatkoznak közbe, nagy kérdés, elért volna-e – még élve! – Auschwitzba…