Most akkor szentségtörés, hogy 4 kiló kolozsvári, erdélyi és kenyérszalonna, illetve sonka kombinációjából kimozaikozták Orbán Viktor miniszterelnök úr portréját? Mert ugyanis ez történt: két képzőművészt egyidejűleg ihletett meg a szalonna és Orbán. Hát megcsinálták meglehetősen élethű portréját. Igaz, hét órába telt, és igaz, hogy nem élethű nagyságban, de így is dicséretes.

Ha nem egy bolond világában élnénk, akkor ez ugyanúgy nem lenne hír, mint az, hogy a nép fia már megint zsebre dugott kézzel nyalt bele a halászlébe. Ha nem egy miniszterelnöknek álcázott, mindenbe beletúró disznó lábszagú, népi megnyilvánulásaival (és pusztító lázálmaival) lenne kitapétázva az életünk, a nem mindennapi alkotás tárgya minden bizonnyal nem az lett volna, aki. És valószínűleg nem is beszélnénk róla.

Így viszont. És itt jön képbe az erdélyi néni is, aki szerint állítólag kétféle ember van: a libazsíros meg a disznózsíros. Bármit is jelentsen ez, bárki bárhogyan értelmezze is, Orbánnak a disznózsír jutott. Mondhatnám azt is, hogy két művészember alkotói hevében ránézett 4 kg zsírra szalonnára, és az ország első embere jutott eszébe, így lett végre szalon(na)képes az alany, vagy a tárgy, vagy mi ez.

És bár a kép egyáltalán nem adja vissza az élő példány képén ülő, nagyságrendekkel vastagabb bőrréteget, azt hiszem, hogy ez az alkotás pontosan mintázza meg azt, amivé e szalonnába öntött, félképzett ember tette ezt a páratlan országot. Ahol különféle bizottságok döntenek arról, hogy mire kell büszkének lennünk. Lehetőleg elsősorban a kolbászra és a pálinkára. A szalonna nem áll oly távol ezektől, nem igaz? Nálam sokkal okosabb emberek is megmondták: nincs még egy ország, ahol a pozitív nemzeti identitást kolbásszal és szalámival kellene megtámasztani és ápolni, mintha a földön sehol máshol nem ismernék a kolbászt és a szalámit.

Ebben a szalonna-mozaikban tökéletesen megjelenik nemzeti tragédiánk, és ez teljesen független az alkotói szándéktól. Hogy tudniillik a dicsőítés, a gúnyűzés, vagy a teljes közömbösség vezérelte a közel egy napnyi munkaidőt igénybe vevő erőfeszítést. Azzal kapcsolatban, hogy a két művészember utólag elfogyasztotta a romlandó anyagból készülő remekművet, persze a totemállat rituális elfogyasztása futott át az agyamon, de itt nyilván nem ez a kulcskérdés.

A kulcskérdés ellenben az, hogy a zsebre dugott kézzel mindenbe belekóstoló, sátoros ünnepeken a megterített asztalra mászó, és a nem éppen jóllakott népnek hatalmas sonkákat villantó félművelt ázsiai testesíti meg a magyar néplelket. Erre van igény, ezt fogyasztjuk jó étvággyal immár sokadik éve. Ha nem tévedek, néhány évtizede valaki másnak, valaki hasonlónak a zsírból megformázott fejgolyóját tették ki egy hentesbolt kirakatába. Azóta a világ mit sem változott, pontosabban de, csak közben visszatérni látszik akkori önmagához.

Mert a magyar néplélek ezt hívta életre, mert a magyar néplelket ezzel lehet szalonna hiányában is jóllakatni. Az egyetlen kérdés az, hogy akiknek egy egész évben sem jut annyi szalonna, amennyiből egy Orbán-portrét ki lehetne rakni, tudják-e: nem az a baj, hogy ez úton-útfélen beleeszik az ételükbe, hanem hogy közben az életüket, jövőjüket éli fel. Az alkotásról készült fotográfia bármikor megtekinthető: ő az, négy kiló szalonnába öntött nemzeti tragédiánk. A küldetéstudat taposómalmában elhízott, távol-keleti ábrándokat kergető, a stadionépítésbe és önmaga megkerülhetetlenségébe beleőrült nemzeti büszkeségünk. Az egészségünkre, jelenünkre és egyre valószínűtlenebb jövőnkre egyaránt káros nemzeti szalonna.

A magyar rögvalóság egyéb szeletkéi:

A bekamerázott nyomorúság jobbról

Kokó: ünnepelt sportolóból politikai hulladék

Felköp és alááll. Ki az?