Tegnap hétfő volt, és annyira reméltem, hátha megúszom, és kivételesen nem mond semmit. De nem. Megint mondott. És bár egy hétvége sem volt elég kiheverni, hogy miért is nem hasonlítok én egy kínai munkásra (szégyelljem magam), hiszen a diktatúrák sikerei jelentik a jövőmet, itt az újabb magas labda. Magyarország érdeke a sikeres Kurdisztán. Mert ha Kurdisztán modern, korszerű, hatékony és sikeres lesz, akkor az nyilván nekem is jó lesz. Legalább annyira jó, mintha simán csak boldog kínai munkás lennék. Ez utóbbit nem ő mondta, az előbbit igen.

Ahhoz képest, hogy mennyi dühítő, bicskanyitogató marhaság elhagyta a száját az elmúlt röpke két hét alatt, ez egy ártatlan, semmihez nem kapcsolódó kis elszólásnak tűnik. Pedig nem az. Amellett, hogy ökölbe szoruló vigyorral nyugtázom, hogy ügyetlenségeink dacára sokkal jobbak vagyunk, mint a talajt a lába alól elvesztett Európa, aki vitázik, miközben Kazahsztán, Oroszország és Törökország irigylésre méltóan halad a maga útján, végre került egy olyan egyetértő tárgyalópartnere ennek a derék embernek, aki legalább fél fejjel alacsonyabb. Maszúd Barzani, az iraki kurdisztáni régió elnöke. Eddig sem hallottuk a nevét, ezután sem fogjuk.

A gyengébbek, vagyis Orbán Viktor kedvéért viszont ejtsünk egy szót Kurdisztánról. Kurdisztán az az autonómiájáért küzdő, önálló államként nem létező „entitás”, amelynek területén öt, de legalább három állam osztozik, amelyek közül Törökország mindmáig kegyetlen eszközökkel küzd az ott élő őshonos kisebbségek mindenfajta önálló/önállósodási törekvéseivel szemben. Úgy értem, ez pont az a Törökország, ahova Orbán Viktor hátsót csókolni szokott járni, és elpanaszolni, hogy milyen rossz sorsunk van nekünk itt, az európai demokráciában benne. És ahol a török sikertörténettől fátyolos tekintettel megrészegülve szokott elmélkedni arról, hogy egy békés tüntetők szeme világát kilövető államvezetés egész Európa számára követendő példa lehetne.

Hát nem tudom, a stratégiai partner, a rendkívüli példakép Recep Tayyip Erdoğan mennyire fogja lájkolni ezt az elszólást, de ez legyen az ő baja. Ami a legfontosabb ebben az újabb szösszenetben az az, hogy felvillanyozott állapotában az illiberális demokrácia vérbeli pávatáncosa azt elfelejtette megemlíteni, hogy Magyarországnak azok az országok a legnagyobb stratégiai partnerei, akik az államként nem létező Kurdisztán sikerességének legnagyobb ellenségei. Vagyis hogy Magyarország pontosan azokkal a nem demokratikus, de sikeres országokkal barátkozik, akik miatt Kurdisztán hosszú évtizedek óta képtelen önálló állammá szerveződni, azaz modernnek, hatékonynak, korszerűnek és sikeresnek lenni.

Már megint kilógott a pávatoll a sikeres Kazahsztánhoz, Azerbajdzsánhoz, Oroszországhoz, Törökországhoz dörgölőző sikeresség párhuzamos univerzumának valósága mögül. A minimális látszata sem maradt annak az elvárható államvezetési koherenciának, ami lehetővé tenné, hogy Magyarország komolyan vehető – Kurdisztánnal ellentétben valóban – önálló entitásként álljon Kelet és Nyugat hányatott határán. Ez a valósággal való napi leszámolás már nem pávatánc, hanem idegrángásos riszálás.

Ma már tudom, hogy évekkel ezelőtt is az idegesített leginkább ebben az emberben, hogy a bécsi kaput megszégyenítő hatalmas arccal nyilatkozgatta bele a vakvilágba, hogy a magyar mit akar és mit nem, a magyarnak mi az érdeke és mi nem. Bár régóta bízom a kurdok sikerében, ebben a pillanatban már megelégednék a sikeres Magyarországgal is. Mert a magyar ember érdeke elsősorban az – bármit is mond erről a delíriumos páva –, hogy Magyarország modern, korszerű, hatékony és sikeres legyen. Ebben a pillanatban nem túlzás kijelenteni: erre sokkal kisebb az esély, mint egy modern Kurdisztánra.

Nevetséges ez az illiberális ide-oda tántorgás, amibe bármi belefér, és annak az ellenkezője is: a kurd vezető pofán röhögése úgy, hogy stratégiai célként jelöltük meg a kurd vezető legnagyobb ellenségeinek csodálatát, nem mindennapi diplomáciai bravúr. Nos, megint megpróbáltunk két hátsóval megülni egy lovat úgy, hogy se lovunk, se szekerünk, se hitelünk, egyedül a táncos lábunk, és a pofánk.

Arról már nem is beszélve, hogy ebbe az újabb végtelenített filozofálásba, ebbe a cinikus rángatózásba még az is belefért, hogy „izgalmas és szép” vitát ígértünk a bevándorlókról. Mi, akik gyűlöljük a politikailag korrekt európai vitákat. Mi, akik kényszermunkát helyeztünk kilátásba a kurd menekültek számára (is). Mi, akik naponta siránkozunk azon, hogy ezek az iskolázatlan népségek elveszik a munkahelyeinket. Nem mi, csak ő.

Nincs az az illiberális páva, aki ezt a gusztustalan riszálást képes lenne utána csinálni. És ha véletlenül maradt még érdeke ennek az országnak – Kurdisztán sikerén túl –, az csak egy lehet: lekapcsolni a zenét.

Nem teljesen érdektelen:

Ezek arra gyúrnak, hogy mind kivándoroljunk

A politikai prostitúció anatómiája

A halálbüntetés agymosása