A náci vezetők nem voltak őrültek, tehát, felelősek voltak a tetteikért. Ez derül ki Joel Dimsdale cikkéből, amely áprilisban jelent meg a Journal of Psychosomatic Research-ban.

A San Diego-i egyetem professzora azokat a teszteket vizsgálta meg, amelyeket a nürnbergi per 24 vádlottjának kellett értelmezni. A Rorschach-teszteket 1921-ben állította össze Hermann Rorschach svájci pszichoanalitikus. Tíz lapból álló sorozat, amelyeken szimmetrikusan elhelyezett tintafoltok láthatók. Ezeket kellett eredetileg a pszichikai zavarokban szenvedő pácienseknek értelmezni. A módszert ma is használják, a pszichiáterek a válaszokat elemezve értékelik az illető elmeállapotát.

A nürnbergi per 1945 november 20-tól 1946 október l-ig tartott. A náci harmadik birodalom 24 vezetőjét vádolták benne háborús bűnök, az emberiség ellen elkövetett bűnök, a béke ellen elkövetett bűnök, valamint összeesküvés bűne miatt. A pszichiáter Douglas McGlashan ezredes a per során felhasználta a Rorschach-teszteket. A vádlottak nagyon különböző értelmezéseket adtak a tintafoltokról, de a tesztekről elfeledkeztek a perben, és a későbbiek során a történetírásban is. Dimsdale most újra elővette ezeknek a teszteknek az eredményeit és úgy találta, hogy az akkori pszichológusok sokkal inkább arra koncentráltak, hogy miért követték el a vádlottak a szörnyű bűnöket, mint arra, hogy kik voltak, akik ezeket a bűnöket elkövették. Dimsdale a tesztek elemzésébe bevont két szakértőt és ez utóbbi kérdésre próbált választ adni.

Hermann Göring az egyik foltban két táncoló embert látott. A szakértők szerint ez hipomániára / enyhe fokú mánia/ utal, amely azonban erős hangulati változásokat vonhat maga után. A táncoló páron lévő vörös sapka, amelyet Göring látni vélt a tintafoltban, viszont azt mutatja, hogy túlzottan foglalkoztatták a rangok. A birodalmi marsall köztudottan rendkívül hiú ember volt. Rudolf Hess, Hitler helyettese, a Mein Kampf „szerkesztője”, aki 1941-ben megpróbált egyezkedni az angolokkal, egy bogár szétszabdalt részeit látta az egyik foltban és vérfoltokat. Látta egy sziget maszkját is, amelyen a bejárat a maszk szája. Ördöginek nevezte a maszkot, mivel pirosak voltak rajta a szemek és a szakáll. A szakemberek esztelen, minden valóságtól távolálló izgulékonyságot láttak ebben.

Dimsdale munkájában Molly Harrower pszichológus The Quest of the Nazi Personality című 1976-os könyvére támaszkodott, amelyben Harrower összehasonlítja ezeknek a teszteknek az eredményeit találomra kiválasztott emberekével s kideríti, hogy nincs közöttük lényegi különbség, tehát a náciknak nem volt külön, csak rájuk jellemző pszichológiai állapotuk. Dimsdale kutatása is ezt erősítette meg. Az pedig régóta köztudott, hogy a nürnbergi vádlottak többségének az átlagosnál magasabb volt az intelligencia-hányadosa. Az egyik legmagasabb IQ-val éppen Göring rendelkezett (138), de 128-as IQ-ja volt Albert Speernek, a koncentrációs táborok tervezőjének, 129-es Joachim von Ribbentrop külügyminiszternek, 127-es Alfred Rosenbergnek, a nácik főideológusának, aki megszállt „keleti területek” kormányzója volt, és 130-as Hans Franknak, Lengyelország gauleiterének. És ha ép ésszel fel nem fogható, hogy miként voltak képesek ezeket a megbocsáthatatlan bűnöket eltervezni és elkövetni, orvosi értelemben nem voltak elmebetegek. Sőt, éppen a holokauszt és a megszállt területek lakossága elleni irtó hadjáratok „tervszerűsége” a bizonyíték arra, hogy nagyon is „ésszerű”, „hideg logika” alapján voltak képesek gondolkodni. A bennük lakozó számtalan szociális frusztráció mellett azonban egyelőre titok marad gonoszságuk számos mozgatórugója.

E vizsgálat azonban mégsem hiábavaló. Egy olyan világban, ahol állandóan támadnak a különböző ordas eszmék, Európában és másutt is, ma is szívesen sütik rá az „őrült” bélyeget a neonáci „norvég mészárosra” és követőire épp úgy, mint az iszlám fanatikusokra. Pedig ha jól figyeljük rémtetteiket, azokban ugyanúgy tetten érhető a szó szerinti „véres logika”, miként a nürnbergi per fővádlottjai esetében.