Több embernek rossz, mint ahánynak jó, de mit is tehetnénk? Tüntessünk? Minek? Forradalom? Azt senki nem akarhatja komolyan. Nincs kire szavazni. Akkor marad minden a régiben.

Mindenki nyugodjon meg! Semmi nem marad a régiben, mert romlani fog tovább. Minden. Szociológus diploma nélkül is látja mindenki, akinek van egy fikarcnyi józan, paraszti esze. Mitől javulna bármi is? Az alig működő, de agyonra fényezett gazdasági száguldástól? Itt csak egy valami száguld: a társadalom. Mégpedig lefelé a lejtőn. Esetleg majd az oktatás hoz megváltást? Lehet. Az újgazdag gyerekeknek, akiknek a szülei gond nélkül tudják finanszírozni a diplomát. Ma már nem úgy van ám, mint Deutsch Tamáska idejében, amikor nem volt gond, ha kicsi Tomi 10 év alatt jut el a diplomáig. Igaz, most sem gond, csak évente egy ház árába kerül.

Az egészségügy zabálja a pénzt, de olyan, mint egy lyukas öntözőcső. Minden irányban dől belőle minden, alig hasznosul valami. Átfogó reform nincs, mert egyrészt sokba kerülne, másrészt évekig tartana, akkor meg már jön a választás. Egy kormány se merte bevállalni, a mostani is tolja maga előtt a trágyahalmot.

Bár kevés szó esik róla, de felhívnám rá a figyelmet: Brüsszel igen sok pénzt befagyasztott. Például korrupció gyanúja miatt. Meg irányított pályáztatás miatt. Brüsszel felhívta a kormány figyelmét, hogy lesz kedves fellépni a korrupció ellen. Márpedig szeretett ártunk és ormányunk nem fog fellépni az ellen, ami életben tartja, hízlalja és létének az értelmét adja. Korrupcióra épül, ehhez igazodik a jogalkotás, a politika, a közélet, a társadalom. Minden.

Miközben sorra szórják ki az iskolákat, mert kell az épület, valami agyhalott ötlete nyomán átpréselik a tiltakozások ellenére is az iskola névváltoztatását, ötletrohamok sora lát napvilágot, hogy melyik egyetemi karokat is szeretné felzabálni az úri elit, az egytetemek nyakára ültetett kancellárok betegre keresik magukat. Megy a közpénzből való dúskálás, 2-2,5 milliós fizetéseket kaszálnak a kormány hűséges zsoldosai.

A nővérek túlóráit képtelenek kifizetni, de arra például én kíváncsi lennék: mennyit keres egy olyan orvos, aki felülbírálja a rokkantsági mértéket? Mennyit visz haza az a tisztelt doktorember, aki a születése óta kerekesszékhez kötött embert visszaminősíti, mert már szépen gyógyulgat? Jut elég pénz a családnak? Közben nem keserű egy picit a falat, tudván azt: a gyógyulásnak indult sérült embernek nemhogy gyógyszerre, de ételre sem telik, miután megfelezték a járandóságát?

Látjuk ezt, mindannyian. De mit is tehetnénk? Hát, semmit. Üljünk tovább a fenekünkön, hátha mi megússzuk.

Amúgy csak jelzem: forradalom nélkül is el lehet zavarni, vagy észre lehet téríteni a kormányt. Azzal például, hogy a helyi közösségek elhajtják a fenébe a kiskirályokat, akik a köz szolgálata helyett a sajátláb bebetonozásán dolgoznak. Ha az egészségügy kidobja magából a szemetet. Ha a bírói testület kilöki azokat, akik nem a jog, hanem a politika szolgálatába álltak. Ha az oktatási rendszerben dolgozók képesek összefogni egy közös cél érdekében. Ha merjük kinyitni a szánkat szülőként, amikor bazári majmot csinálnak a gyerekünkből a politikusok. Ha képesek vagyunk akár kimenni az utcára. Nem tüntetni, nem forradalmat csinálni. Nem gyújtogatni, nem rombolni. Nem is ordítani. De ha egyszerre mondja többmillió ember, hogy "elég!" azt bizony meghallja a hatalom is. Akkor is, ha csak suttog mindenki.