A cinikus, pökhendi "politikusainkat" elnézve az jutott eszembe, hogyan élnének a mai hivatásosok, ha úgy működött volna ez az ország harminc-negyven évvel ezelőtt, ahogyan most működik.

A családfő - nevezzük Orbán Győzőnek - a helyi kőbánya üzemvezetőjeként dolgozik, ameddig el nem veszíti az állását, mert kell a hely egy helyi politikus rokonának. Munkakeresési támogatásból él, majd közmunkásként - éjjeliőr pozícióban - visszafoglalkoztatja az időközben privatizált és az aktuális miniszterelnök családjának tulajdonába került bánya. 47 ezer forint nettó keresetéből 18 ezret kap kézhez, a többit levonja a bank hiteltörlesztés fejében. A lakásbővítésre felvett 2 milliós hitelből már törlesztett 2,5 millót, de még 5 millió tartozása van.

A felesége, Erzsébet asszony gyógypedagógusként dolgozik, havi 113 ezer forint a nettó fizetése. Három gyermeket nevelnek. Nehezen tudják kigazdálkodni a család megélhetését. A gázt már kikapcsolta a szolgáltató, fával fűtenek. Három fiuk közül valamelyik többnyire börtönben van, hullott fa illegális eltulajdonítása miatt. A fúk az általános iskola elvégzése után szakmunkásnak tanulnak, de az anyagi nehézségek miatt kénytelenek 16 éves korban befejezni a tanulmányaikat. A három gyerekből kettő alkalmi munkákból egészíti ki a család jövedelmét. A harmadik tanulási nehézségekkel küzdött hat éves kora óta, nehezen kommunikál, ezért nem talál munkát. 

Időnként a család segélyért folyamodik a helyi önkormányzathoz, de mivel a jogszabályok értelmében túl magas az egy főre jutó jövedelmük, nem kapnak sem lakhatási támogatást, sem közgyógy ellátást.

Felsőfokú tanulmányokra gondolni sem mernek, hiszen az egyetemi képzést, kollégiumot, vagy albérletet, tandíjat, utiköltséget, tankönyveket, élelmet egy gyermek számára sem tudnák biztosítani. A három fiú nem tud elköltözni a szülői háztól, hiszen megélni sem tudnak önállóan. Nemhogy saját lakásról, de még egy albérleti szobáról sem álmodhatnak.

Ahogy a szülők idősödnek, sorra jönnek a bajok. Orbán anyuka csípőizülete elkopott, már járni sem tud a fájdalomtól. Protézis beültetésére lenne szükség, de a várólista alapján erre 8-10 évet kell várni. Az asszony a gyakori betegeskedés miatt elveszíti az állását. Az orvosi bizottság először 70 százalékos rokkantságot állapít meg, majd a felülvizsgálaton ezt csökkentik 50 százalékra. Rokkantellátást így nem kap, hanem munkakeresési támogatásra jogosult. Mivel mozogni csak nehezen tud, közmunkára sem alkalmas. A pénzhiány miatt még fájdalomcsillapító gyógyszerre sem telik. 

A család egyre tragikusabb helyzetben van, gyakorta éheznek. A szülők hamarosan elérik a nyugdíjas kort, de az alacsony kereset miatt csak minimum-nyugdíjra számíthatnak. Egy baleset következtében a legfitalabb fiú kórházba kerül, de mivel soha nem volt bejelentett munkahelye, nincs biztosítása sem. A kórházi kezelés költségét ráterhelik a családra, mert a rendszer nem tűri a potyautasokat. Végleg reménytelenné vált a talpraállás.

A három fiú egyre frusztráltabb, gyakoriak a családon belüli verekedések. Az önálló lakás megszerzésére reményük sincs, családot sem tervezhetnek, az alacsony iskolai végzettség és a szakma hiánya miatt jó esetben segédmunkára, rosszabb esetben közmunkára számíthatnak.

Internet ugyan nincs a házban, de halloták a faluban, hogy sok fiatal megy külföldre dolgozni. Mennének ők is, de hamar kiderül: esély sincs ilyesmire. Nem beszélnek idegen nyelveket, de ha beszélnének, akkor is mindegy lenne. Budapestig sem tudnák megvenni a buszjegyet, nem beszélve a repülőjegyről és a megélhetéshez szükséges összegről. Maradnak hát és hetente jelentkeznek az önkormányzatnál, hátha kapnak közmunkát. A szerencsésebb falubeliek a fejüket csóválják: "tanulni kellett volna" mondják.

Mivel a bank felé nem képesek tovább törleszteni a tartozást, a végrehajtók már minden mozdíthatót elvittek. Egy váltás ruhát, fejenként két pár cipőt, egy ágyat hagytak, de már árverésre írták ki az ingatlant. A faluba ritkán jutnak el a segélyszervezetek adományai, ingyenkonyhát sem üzemeltet ott egyetlen jótékonysági intézmény sem, ezért gyakran éheznek. Hallottak arról, hogy a fővárosban van ételosztás, de Budapest gyalog messze van, buszra/vonatra nem telik. Egyszer összeszedték a pénzt utiköltségre, órákig álltak sorban ételért, de amikor leültek egy parkban a padra enni, a közterületesek elzavarták őket. 

Tavasszal lejár a kilakoltatási moratórium, akkor menniük kell a házból, ami már a bank tulajdona. Az apa látása egyre romlik, de a hályogműtétre is éveket kell várni. Ugyan lehet soron kívül is műtéthez jutni, de az sokba kerül.

Most csomagolják össze a szegényes holmijukat, az időközben járni sem tudó anyát, a félvak apát és azt tervezik: a falu közepén álló, gazzal felvert stadionban húzzák meg magukat. Talán onnan nem zavarják el őket. Ott úgysem jár soha, senki.

Már semmijük sincs, csak adósságuk. Azt viszik magukkal, életük végéig. 

További cikkek: 

Ezek nem is értik, miről beszélünk

Minden Politikus Lakjon Jól Program

Hagyni kellene éhen halni őket