Izgalmas és eseményekkel teli hét van mögöttünk. Megint. A miniszterek elnöke sikeresen betöltötte az ötvenkettedik életévét, ami fantasztikus teljesítmény és szinte emberfeletti produktuma őneki. Innen is nagyon gratulálok!

Megtartatott a mise is, hívek imádkoztak a miniszterek elnökéért, némi palacsinta-osztó ellenzéki csőcseléktől kissé zavartatva. De nem kell egy egész évet várni arra, hogy újabb ima szálljon az ég felé ennek a csodálatos politikusnak a lelki üdvéért (vagy amiért imádkozik az ember), mert vannak olyan hívek, akik naponta fohászkodnak érte. Van, aki naponta kétszer is. Reggel-este. Egészségére kívánom minden hívőnek ezt a tevékenységet!

Volt uralkodás-értékelő nagyelőadás, ami Orbán mamának oly igen tetszett, hogy a jó gyermeket puszival jutalmazta. Ez előjoga neki (amúgy sem lehetett túl nagy sorállás ez ügyben), mert minden édesanya szereti a gyermekét olyannak, amilyen.

Az előadás (Orbán Viktor papírból spontán szónokol, az úri közönség táncol) minden mondata egy kis gyöngyszem, kitartóbb újságírók, politikai elemzők és pszichiáterek hónapokig meg fognak élni belőle. Például azt mondta az akkor még két nap híján ötvenkét éves vezér, hogy:

"Most jutottunk oda, hogy végre azzal foglalkozzunk, amiért az egészbe, közel három évtizede belevágtunk, vagyis eljött az ideje, hogy megvalósítsuk közös célunkat, a polgári berendezkedést."

Na végre! Most jön az a rész, amikor bele fognak vágni. Már úgy vártam én is, a két kutya is.

Aztán hogyan tetszik belevágni, rajongva tisztelt miniszterelnök úr? Kik lesznek majd a polgárok? Ki tetszik őket nevezni, mint a trafikosokat, a földesurakat és a kaszinósokat? Esetleg lesz valami sorsolás? Olyasmi, mint a lottó? Megvesszük a szelvényt (esetleg banki hitelre) és reménykedünk, mit dob ki a gép?

Hát de ezt csináljuk évtizedek óta! Várjuk, mit dob a gép.

Közben már eljátszottuk az összes pénzünket. Vettük a szelvényt, szurkoltunk, reménykedtünk, mégis egyre pocsékabban élünk. Egyre többen. Jó, tudom, hogy én tehetek róla, mert ha én nem írnék a bajokról, azok nem is lennének. Egy sem. Meg ha nem foglalkoznék mással, hanem csak a magam dolgával, már milyen nagyon jó lenne! Nekem speciel tényleg jó is lenne, mi több, jó is. Kapun belül. De néha csak ki kell mennem...a kapun, ott meg mi van? Na mi? Hát az ország. Az ország, amiben elég sok a baj. Jóformán csak baj van, más sincs. Vagy ha azt mondjuk a rosszra, hogy az jó, akkor attól az jó lesz? Nemzeti agykontroll, vagy mi?

Na, de nagyon elkavarodtam a témától, jövök vissza. Tehát: hogy lesz ez a polgárság építés mostantól? Mert ugye a külföldön élő/dolgozó magyar fiatalok és középkorúak ugyan rendelkeznek szakmával, esetleg diplomával, nyelvtudással is, de ők pont attól élnek külföldön, hogy nem itthon élnek. Nem itthon dolgoznak, nem itt fizetik az adókat és járulékokat. Ők tehát nem lehetnek magyar polgárság (ha a későbbiekben majd nagy kezdőbetűvel kell írni a magyar és a polgárság szót, tessenek értesíteni).

A közmunkások megint csak nem, mert azok örülnek, ha valahogy nem halnak éhen. A rokkantak, munkaképtelenek, betegek nem örülnek, de éhen halnak, hála a kormány hangulatjavító ellátás-átalakítási koncepciójának.

Az egészségügyi dolgozók szintén nem polgárosodnak, mert az a nővér, aki a kórházi műszak után még elmegy takarítani a nagyságosékhoz, hogy éhen ne haljon, az nem ér rá ilyesmire.

A szociális ágazatban dolgozók, tűzoltók, közszférában dolgozók szintén nem, mert szintén alig tartják a fejüket a víz fölé.

A minimálbéren három műszakban robotoló melós meg örül neki, ha el tud vánszorogni az ágyig. Az sem polgárosodik, inkább alszik.

Vállalkozó olyan sok nincs már, ha nem számoljuk ide Simicska, Mészáros, Tiborcz urakat.

Értelmiségi (bár mindig zavarban vagyok, kiket takar ez a megnevezés) a kormány körül nem annyira van. Meg az ellenzéki pártok körül sem.

A pedagógusok is mintha duzzognának mostanában, bár ők jó alapjául szolgáltak mindig a polgárságnak.

A nyugdíjasok is örülnek, ha hó végén még telik kenyérre. Persze nem mind örül, de van, aki igen.

Tehát én most úgy látom: van az ön kedves családja, a bizalmasai családostul és néhány hűséges embere, szintén kiterjedt famíliával. Szerencsére mindannyian elég gazdagok, hála nekünk. Aztán vagyunk mi, többiek, akik igyekszünk megélni és vannak azok, akik néha szeretnének enni valamit. 

De így meg nem marad alapanyag a polgárságot építeni. Szerintem. Meg amennyire én tudom, az úgy magától szokott épülni. Már nem emlékszem pontosan, de valahogy az a módja, hogy a társadalom egy jókora rétege dolgozik, van pénze, meg tud élni és tud takarékoskodni. Aztán vásárol könyveket, olvas, színházba, koncertre jár. Művelődik. Mert van rá pénze, ideje és kedve. Én most ezt a réteget nem látom, de biztosan csak azért, mert rossz irányba nézek. Tessék mondani miniszterelnök úr, merre nézzek?

Arra gondoltam, hogy talán ez a jövőbeni funkciója Habony Árpád titkos és valóságos tanácsos úrnak. Ő lesz a polgárság! Egyedül!

Már csak azt szeretném kérdezni: mi addig mit csináljunk, drága miniszterelnök úr?