Egy kis csokor virágnak mindenki örül, gondoltam meglepem az olvasót a győri utcákon talált virágaimmal. Lehet, sokan mondják majd, ezek a virágok bárhol megteremnek az országban, bármelyik városban. Lehet, sokan mérgesen gondolnak kis csokromra, hiszen saját magukra ismernek benne. Lehet, sokan legszívesebben a szemétbe szeretnék dobni....igazat adok nekik.

Sétálok a kutyámmal a játszótér melletti füves területen. Mivel még nem tanulta meg wc-be végezni  dolgát, a fűbe intézi el. Nekem természetes, hogy összeszedem. Hajolok le, és a gyerekek kuncogására felkapom a fejem. Te mit csinálsz? - kérdezi az egyik kerekre nyílt szemekkel. Összeszedem a kutyám kakiját. - felelem. Hát mi nem szoktuk, tudod? Mert hát nekünk is van, csak most otthon alszik. - magyarázza nagy igyekezettel. Ti nem szoktátok összeszedni?! - kérdezem, most már érdeklődéssel. Nem hát! - vágja rá, és hadarva folytatja: mert az én apukám nagyon okos ám és elmondta, hogy a kutyakaki jó a fűnek és aztat nem kell szedni...meg hát az eső majd ugyis.... szétizéli.... nem tudom mit mondott apu, de ez így van, érted? - mire bármit válaszolnék fut a többiek után játszani. Mosolyogva nézek utána, szememmel keresve az okos apukát, hátha megpillantom. Szerencsére, vagy de jó (!) nem tudom ki ő, de ha mindenben ilyen okosan neveli kisfiát, reménykedni tudok benne, csak egy gyermeke van.

Más

Ismerősöm mesélte, hogy unokái imádnak homokozni. Iskolába járnak már, de még mindig versenyeznek, ki tud szebb várat építeni. Lapátokkal, vödrökkel és formákkal, (amik a várépítés elmaradhatatlan eszközei) felszerelkezve mentek a "játszi" homokozójába. Üres volt a homokozó, amiben felismerhetetlenségig össze volt taposva a homok. Hát ebbe nehéz lesz elkezdeni alapozni, tornyot építeni...- siránkoztak. Pillanat drágáim...- mondta és felszaladt ásóért, lapátért, hogy meglazítsa a homokot. A munka felénél járhatott, amikor több anyuka odaért gyermekével, nagymama unokáival. Na csakhogy észrevette valaki, aki a játszóterekkel foglalkozik, hogy felkéne már ásni!!- mondták egymás szavába vágva. Maga honnan jött és ki küldte?...már csak hogy legalább tudjuk, hova kell a későbbiekben fordulni, érti! - kérdezték tőle. Nem küldött senki, csak úgy magamtól....- akarta válaszolni, de még be sem fejezhette, a szavába vágtak. Persze, tudjuk, hogy van ez, a felelős nehogy kiderüljön, de hát megköszönnénk neki, hogy eszébe jutott. - helyeseltek többen is. Mert hát nagyon letudják ám ezek a gyerekek taposni a homokot, és úgy nem lehet igazán játszani benne. Ritkán van így felásva.- magyaráztak, miközben elkészült és a gyerekek birtokba vehették kedvenc helyüket. Csodálatos várat építettek, sok szép forma is kialakult a homokból, jártak ám az apró kezek! Este a szobában, amikor megbeszélték élményeiket, egyik unokája megjegyezte: - Mama, én sajnálom azokat a néniket, akik csak álltak és beszéltek, nemhogy segítettek volna neked. Pedig nem csak nekünk ástad fel a homokot....köszönjük! Ismerősöm unokája 9 éves.

Más

Barátnőm le akart ülni egy padra a parkban, de akik előtte ott ültek, sok szemetet hagytak maguk után. Gondolta, elvégzi napi "jó cselekedetét" elkezdte szedegetni a csokis papírokat, poharakat, üdítős üvegeket. Miért szedi a szemetet a néni? Nincs is rajta kukás ruha ...- kérdezte egy arra haladó első osztályos forma kislány a nagymamájától. Nincsenek mindig a szemetet szedők olyan ruhába aranyom... - magyarázta a nagyi...- tudod a néninek biztos nem volt kedve tanulni, amikor olyan iskolás volt mint te, ezért nincsen neki semmilyen szakmája, nem tud járni dolgozóba, mint apu és anyu. Valahol kell neki is pénzt keresni, hát összeszedi a szemetet, amiért pénzt kap. Látod ezért mondjuk mindig, hogy tanulj kicsim, ne kelljen mások szemetét szedned, ha nagy leszel.- fejezte be nagyika. Közben a kislány majszolni kezdte kibontott csokiját, majd hátrafordulva így szólt: Néni, eldobtam a csokipapírt, csak hogy legyen munkád!