Nemrég az egészségügyben dolgozók, most a szociális ágazatban dolgozók szégyenletes adatait láthatjuk a kézben tartott lapokon. Nettó 85 ezer forint egy diplomás szociális munkás bére, 6 év munkaviszony után. De vannak még valakik, akik (talán csak még) nem álltak oda melléjük egy papírra írva azt a számot, ami a halálukhoz vezet. Pedig kellene, ott kellene állniuk nekik is. Annak a 200 ezer embernek, akiket a rendszer szó szerint halálra itélt. Nem csak őket persze, de legyen elég egy cikbben 200 ezer társunk haldoklása, ne legyünk telhetetlenek. Ennyi ember van ma az országban, akik a koruk alapján még nem jogosultak nyugdíjra, de betegségük, fogyatékosságuk okán nem találnak munkát, vagy nem képesek, nem alkalmasak munkavégzésre. Ők azok, akiket "potyautasoknak" nevezett valahol, valamikor valaki. Ennyi sorsot nem tudok megírni, de egyet igen. 

Róluk már beszéltem, a régebbi olvasók biztosan ráismernek a családra. Nevet most nem fogok írni. Okom van erre.

A nő 33 éven keresztül ápolónőként dolgozott és fizette az adót, járulékokat, a férj 34 évig építési vállalkozó volt. Van egy gyerekük, éppen most érettségizik. Az anya fordult hozzám az év elején. Akkor már tartósan éheztek, de a közelgő érettségi volt az, ami miatt megszületett a segítséget kérő levél. A gyerek miatt, akinek nem volt öltönye, amiben ballagjon, érettségizzen. Megírtam, az olvasók segítettek. Sokan, nagyon sokat. Van, aki a mai napig segít, fizeti az internetet a családnak. Ez jól végződött, gondolhatnánk. Pedig nem. Nem egészen.

Van valami, amit én már tudtam az első perctől kezdve, de nem írtam meg. Az anya végstádiumú rákos. Nem operálható. Az ő nagy álma volt az, hogy a gyereke úgy ballaghasson, mint azok a gyerekek, akik szerencsésebbek nála. Szerette volna még látni, hogy a fia boldog, hogy elindul az életbe. Lassan ez is bekövetkezik, az érettségi után az egészségügyben tanul tovább a gyerek. Hogy néhány hónap levegőhöz jutott ez a család, hogy tudtak fűteni, enni, kaptak rengeteg ruhát - ez a civileknek köszönhető. Senki másnak.

 A szociális háló nem működik. Semmi sem működik. Ez a nő 40 ezer forint ellátást  kap 33 ledolgozott év után. Ennyiből nem jönnek ki a gyógyszerei sem. Az alapbetegségére sem, a rákbetegségre már csak fájdalomcsillapítóra lenne szüksége, de arra sem futja. Ha fáj, akkor sír és nyöszörög. Halkan, hogy a gyerek ne hallja, mert ő nem tud róla.

A férj ellátása 60 ezer forint. A gyógyszerei havonta 40-45 ezer forintba kerülnek. Hármuknak kell tehát megélni havi 100 ezer forintból, rezsit fizetni, enni, mosószert, tisztálkodó szereket vásárolni, buszbérletet váltani a gyereknek, fizetni a menzát. Az átmeneti megkönnyebbülés után ismét a mélyben vannak, de ez várható, tudható volt. Ennyi pénzből nem lehet megélni.

Ennél csak az borzasztóbb, hogy sokak számára a 60, de még a 40 ezer forintos ellátás is csak vágyálom. Ugyanis sokan 28.500 forint ellátást kapnak. Olyan emberek, akik semmit nem tudnak már tenni önmagukért. Parkinson-kórosok, látásukat elvesztettek, végtagcsonkoltak, izomsorvadásban szenvedők, rákbetegek és még ezer okból munkaképtelenek. Őket kiáltotta ki a rendszer "potyautasnak", akik nem akarnak dolgozni, csak élősködni a közösből. Ők mennek felülvizsgálatra, őket alázzák sokszor porig az orvosnál, a hivatalban, mindenhol.

Közben szép csöndesen minden támaszt kirúgnak alóluk. Tudok olyan nőről, akinek kerekesszékre lenne szüksége, mert nem tud járni. A meglévő széke szétesett, nem javítható. Legközelebb 4 év múlva írhat fel neki az orvos új eszközt. Addig a nő a lakásában hason csúszva közlekedik, de 4 év múlva sem lesz jobb a helyzet, hiszen még a kötelező "önrész" is soktízezer forint, arra sem lesz pénze.

Emberek élnek köztünk elképzelhetetlen nyomorban, miközben nekik esélyük, reményük sincs arra, hogy majd lesz jobb is. Mitől lenne? Ők nem tudnak javítani a helyzetükön. Nem tudnak munkát vállalni sem fehéren, sem feketén. Járni sem tudnak sok esetben. Ők még koldulni sem tudnak és azt hiszem, nem is akarnak. Hullott ágat sem "lophatnak", hogy meg ne fagyjanak, mert hogy jutnának el az erdőbe?

Nincs pénzük ételre, sem gyógyszerre és nincs meg az a remény sem, hogy majd jobb lesz. Nem lesz jobb és nem rajtuk múlik. Egy nyugdíjkorhatár alatt rokkant ember minimális ellátása 28.500 forint. Rendszeres segélyre az jogosult, akinek a havi bevétele nem haladja meg a 25.600 forintot havonta. Ezek a számok 2008. óta változatlanok.

Ezek a "potyautasok" sokszor 20-30-39 éven keresztül fizették az adókat, járulékokat és most haldokolnak közöttünk. Mi, akik szerencsések vagyunk, mert van munkánk, mert valamennyire egészségesek vagyunk, fizetjük az adókat, járulékokat. Ha te, én, a szomszédom holnap stroke-ot kap, amiből évekig lábadozik valaki, akkor ott van vége a dalnak. Ha baleset ér, ha lebénulsz, megvakulsz és nincs családod, akik el tudnak tartani, akkor vége van. Ahogy most elnézi a társadalom a sérült, beteg emberek halálos itéletét, úgy fognak átnézni fölötted, fölöttem, bárki fölött.

Szembe kellene már nézni a helyzettel, ameddig nem túl késő. Ameddig már nincs visszaút, nincs hová visszamenni és nincs kinek visszamennie. Mert nem marad más, csak egy kötél a fűtőtesten. Mert azt kerekesszékből is el lehet érni. 

Kérdés a felpofozott miniszterelnökhöz

Viktor! Az én nevemben ne hazudj

Szeretettel köszöntöm az ország Orbánjait