Nem tudom, ki hogy van vele, engem nemcsak zavar, de egyenesen irritál a közéletet, sőt már a „magas” politikát is megfertőzött trágárság.

Valahogy nem tudtam nevetni azon, hogy az egyik legismertebb vállalkozó, a miniszterelnök egyik legközelebbi harcostársa, egyszer csak gecinek nevezi régi barátját, a kormányfőt, s ugyancsak taszít, hogy az egyik ellenzéki politikus lazán lepöcsözi a kormánypárt fejét.

Nem azért, mintha szívem csücske lenne Orbán Viktor vagy bármelyik politikus, nem azért, mert tetszik az, ami Magyarországon kormányzás címén folyik már jó néhány éve. Ellenkezőleg: meggyőződésem, hogy bár a korábbi kormányok sem voltak sem hibátlanok, sem makulátlanok, de ilyen autokrata, tisztességtelen, kapzsi, cinikus, arrogáns, érzéketlen, antiszociális, sőt időnként kimondottan ostoba kormánya emberemlékezet óta nem volt hazánknak.

Lehet, sőt, kell is véleményt mondani a kormányról, pártokról, egyes politikusokról. Még az sem ördögtől való, ha a politikusok egymást minősítik, különösen, ha meg is indokolják. Hiszen sehol a világon – még Észak-Koreában vagy Venezuelában sem – esznek egymás tenyeréből a közélet szereplői. Érdekellentétek, nézetkülönbségek még a leghomogénebb politikai rendszerben is jelentkeznek. Természetes, hogy mindenki a maga igazáról, ellenfele tévedéséről, netán ilyen-olyan gyarlóságáról szeretné meggyőzni a közvéleményt.

Korántsem mindegy azonban, hogy milyen stílusban, milyen szavakkal teszi. „Le style est l’homme” – mondá egy francia bölcs, s ez a politikában különösen fontos. A hétköznapi ember szeretne felnézni a politikusokra (hinni, hogy arra érdemes emberekre bízta az ország irányítását), de ha azt tapasztalja, hogy ők is útszéli stílusban beszélnek egymással és egymásról, hogy olyan szavakat vágnak egymás fejéhez, amit a televízióban kisípolnak (legalábbis ma még), joggal gondolhatja, hogy emberileg semmivel nem különbek, mint akár a legutolsó kocsmatöltelék.

Tudom, tapasztalom, hogy bizony sokan – túlságosan is sokan – vannak, aki kéjesen röhögnek, tapsikolnak gyönyörűségükben, ha az általuk nem kedvelt párt, utált politikusát trágár jelzőkkel illetik, elküldik oda, ahol a madár se’ jár. „Jó megmondta neki” – hallom az elismerést. De vajon a helyeslők belegondolnak-e, hogy ez a primitív bunkóság méltatlan egy ország közéletéhez, s valójában nem is a becsméreltet, hanem a becsmérlőt minősíti? Belegondolnak-e, hogy aki másra mocskot dobál maga lesz mocskos először? Belegondolnak-e, hogy a trágárság a primitív erőszak előszobája? Belegondolnak-e, hogy ez társadalmi szinten hová vezethet?

Ne mondja nekem senki, hogy „ma már ez elfogadott”, mert nem fogadom el! Mint ahogy nem fogadom el a bor helyett a tablettás lőrét, a húsleves helyett a mosogatólét, a tiszta, frissen vasalt puplin ing helyett a szakadt, pecsétes, műszálas pólót stb. Az igénytelenség, ha társadalmi méreteket ölt, tönkre teheti a leggazdagabb országot is. Akkor tapasztaljuk, hogy a frissen „rendbe hozott” műemlék faláról két hét után mállik a vakolat, az alig egy hete lerakott díszburkolat kövei ki-kifordulnak a helyükről stb. Akkor eshet meg, hogy alkoholisták, asszonyverők, nyíltan rasszisták, csalók, hazugok és egyéb emberi silányságok ülhetnek az ország házában, mert megválasztottuk őket. Ha egy társadalom elfogadja, hogy az útszéli trágár stílusnak helye van a közéletben, el fogja fogadni a nyílt erőszakot is. Előbb csak az ökölharcot a parlamentben, majd az utcai erőszakot a „nemkívánatos” társadalmi csoportok (bevándorlók és más idegenek, romák, zsidók, melegek, rokkantak, idősek, hajléktalanok, munkanélküliek stb.) elleni atrocitásokat is. És akkor már csak idő kérdése, hogy egy virtigli, gátlástalan, amolyan Bokassa stílusú diktátor az ország nyakára üljön, mert a társadalom védtelen lesz. Ráadásul nem látja be, sőt, fel sem fogja, hogy saját maga tette védtelenné önmagát. A trágárság, a verbális erőszak elfogadása védtelenné teszi a társadalmat a fizikai erőszakkal szemben.