Rég hallottam Kerényi Imréről, miniszterelnöki cselédről, ripacs pojácáról, a magyar kulturális értékek megőrzéséért felelős miniszterelnöki megbízottról, a nemzeti dohányzóasztal az alkotmány asztalának megálmodójáról, az alaptörvényt marhabőrbe kötő Kulturführerről, erre tessék, itt van. Nem olyan régen, a budapesti könyvfesztiválon, érdeklődő újságírói kérdésre válaszolva azt bírta mondani: azért nem jelent meg egyetlen árva külföldi verseskötet sem magyar nyelven (miközben súlyos százmilliók mentek el a totál fölösleges, igénytelen, de legalább drága Kerényi-féle nemzeti könyvtársorozatra) mert bár a műfordítók jobban élnek, mint Orbán kedvenc ölebe, alapvetően gyenge a lobbi-tevékenységük. Úgyhogy, íme, a vérfagyasztóan zseniális, kultúramegőrző javaslat:

„Kellene egy jó kis elnyomás, diktatúra, börtönbe kellene zárni az írókat, és ott majd fordíthatnának idegen nyelvű irodalmat, mint Göncz Árpád annak idején”.

Rég hallottam Kerényi Imréről, és jól is volt ez így, mert most újra eszembe juttatta milyen szervilis barmok kezében porlik szét ez az ország, mint a szikla. Nem mintha Kerényi nélkül is nem látnám minden nap. Nem, semmi nem példázza jobban ezt a kórház-feelinget, amelyben naponta részünk van, mint az, hogy Kerényi Imrék gondosan előkészített forgatókönyv szerint garázdálkodhatnak a közpénzes bödön körül.

Kerényi mondott megint valamit, ami felért egy, a kultúra orra alá irányzott, unortodox, nemzeti szellentéssel. Azzal a sunyi lapossal, amelynek irtózatos bűze hosszú percekig csavarja az ember szaglószerveit, de nyomasztó hatása jóval túlmutat ezen a pár percen. Elképesztő, ahogy a politika legfőbb csúszómászóinak egyike, akire cinikus módon éppen a mostoha kultúra megőrzésének nemes feladata hárulna, tömény dilettantizmusát megint megpróbálta egy jó adag arroganciába és pökhendiségbe csomagolva eladni.

Kerényi humorizálni próbált, erre futotta: tömény és sértő lábszagra. Most éppen nem a buzik voltak terítéken, hanem az írók, műfordítók, akik az ő havi 1 milliójához képest többet keresnek, úgyhogy akár be is kaphatják. Börtönbe velük, ott majd jól megtanulnak lobbizni, politikához dörgölőzni, és talán fordítanak is valami szóra érdemeset, amiért majd Kerényi lehajol, ha jónak látja. Körülbelül így foglalható össze Kerényi Imre válasza arra, hogy a silány Nemzeti Könyvtárra eltapsolt milliókat miért nem lehet arra érdemesebb célokra fordítani, például műfordításra.

Kerényinek nem finom beszállni az olyan játékba, amikor kellemetlen, fárasztó, de jogosan számonkérő kérdésekre kell válaszolni, saját bevallása szerint nem nyűgözi le a magyar értelmiség kritikai szemlélete, Ady Endre sem nyűgözi le, cserében meggyőződése, hogy „közeleg az idő, amikor már a kritikákat is csak „mi” fogjuk írni".

Bár nem tudtam eldönteni, hogy ezt megnyugtatásnak, vagy fenyegetésnek szánta, Ady Endre, Göncz Árpád, illetve a jótékony diktatúrával és börtönnel egy lapon emlegetett és pofán törölt írók nevében kikérem magamnak, hogy egy őskommunista mentalitással felvértezett pártkatona, az őrültség nyilvánvaló jeleit mutató kultúrbohóc ilyen sértő megnyilvánulásaival kelljen kitapétáznunk szürke hétköznapjainkat. Ez már a sokadik primitív, megengedhetetlen, kulturális böffentése ennek a milliókat-milliárdokat eltapsoló, küldetéstudatos mélydilettánsnak.

Érteni vélem, hogy mostanában a halálbüntetés gondolatával kacérkodó, küldetéstudatos főnöke miért veszi körbe magát, nála jóval nagyobb futóbolondokkal. Azt is képes vagyok felfogni, hogy még mindig jobb, hogy könyvet nyomtat, mint ha stadionokat építene közbeszerzésen, de ha már az ésszerűség utolsó foszlányait is felszámolta maga körül, legalább ne lenne fölényes, arrogáns és kioktató. Ne sértegesse abszurd, fekete humorával azokat, akik a magyar kultúra asztalára már letettek valamit, vagy akik szívesen letennének, ha ebbéli törekvésükben a Kerényi-félék nem akadályoznák minden erejükkel őket.

Imrénk neve mellé húzhatunk egy újabb vonalat: ilyen az, amikor egy mindenféle rendszereket túlélt, a mindenkori hatalomhoz gerinc és gátlások nélkül dörgölőző mániákus, lelkes őrültnek féktelen hatalom kerül a kezébe. Nem tudom elhinni, hogy ez az egykori meggyőződéses balliberálisból mára megélhetési nemzetivé avanzsált főpojáca az egyetlen, és egyben legalkalmasabb személy a magyar kultúra megőrzésére. Nem akarok beletörődni abba, hogy tényleg kötelező elviselnünk azt, amit ez a lábszagú, álnemzeti kultúrharcos megenged magának.

A csődöt mondott Nemzeti Könyvtár sorozat, a Magyar Krónika, az alaptörvény drága marhabőrbe kötése önmagában is bőven elég indok arra, hogy miért baj az, hogy a küldetéstudattal nem párosul jóérzés és szakmai hozzáértés. De az már nem fér bele, hogy börtönbe vetéssel és diktatúrával viccelődjünk azért, mert kritikusaink szóvá merik tenni, hogy minden, amihez nyúlunk, ürülékké változik a kezünk alatt.

Úgyhogy szégyelld magad ezért az ostoba megszólalásért, Kerényi elvtárs! Puszta létezésed ennek a minden ízében rothadó Nemzeti Együttműködési Rendszernek a leképezése. Amelynek bármelyik részét szemléled, bármelyik főszereplőjét vizsgálod közelebbről, rájössz, hogy kísértetiesen és vérfagyasztóan hasonlít a nagy egészre: mindenhol ugyanazok az együgyű, gondosan kiválogatott cselédek osztják az észt, sértegetnek, lopják a napot, és az országot kifele a hátsónk alól.

Remélem, hogy azok az írók, műfordítók, akikbe most nemzeti trágyalétől bűzlő gumicsizmádat beletörölted, nem fogják ezt szó nélkül hagyni, és – jobb híján – belemártják tollukat az egészséges vitriolba. Addig is elmondanám, hogy veled ellentétben, engem lenyűgöz Ady Endre, és 1902-ben fogant sorai (amelyeket nem lehet sem megunni, sem elégszer hangsúlyozni) minden eddiginél aktuálisabbak. Mondhatnám azt is, hogy olyan, mintha rólad, rólatok mintázta volna, Kerényi.

„Néznek bennünket kultúrnépek. Látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor. Látják, hogy üresek, és könnyűek vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni, zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk, rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából....”

Egyfelől nagyon örülök, hogy Ady nem érte meg Kerényi Imrét. Másfelől elkeserít, hogy mi sajnos igen.

További kultúrsokk:

Deutsch-Gömöri és a parasport megalázása

Becsületesen adózó magyar állampolgár, te szerencsétlen!

Orbán Viktor már nem is titkolja: ő dönti el, hogy mennyit lop