Játékos lény az ember. „Homo ludens” – mondják. Szinte mindenkinek van valami kedvenc játéka, hobbyja. Valami, ami közel áll a szívéhez, akár műveli, teszi azt, akár csak nézi.

Természetes hát, hogy az emberek támogatják azt, ami szívükhöz közeli, támogatják tettel, vagy pénzzel, kiállnak mellette ha vitára kerül a sor, és másokat is megpróbálnak rábeszélni arra a bizonyos dologra.

Nem is lenne ezzel semmi baj, ha nem hazánkban, Magyarországon kellene beszélni erről. Mert nálunk az ilyesfajta támogatás többnyire közpénzből történik.

A közpénzből végzett támogatás pedig olyan remekül kitalált trükk, hogy – leegyszerűsítve a dolgot – te fizeted, de engem fognak szeretni érte! Közpénzből történik, tehát a mi pénzünkből, de a kiutalót, a döntnököt fogják érte szeretni, mivel úgy tűnik, mintha ő adná. (Ahogy ezt a köznyelv mondja: más szerszámával veri a csalánt.)

Az aztán már csak hab a tortán, hogy a döntési helyzetben levő vezető olyasmit fog a mi pénzünkből támogatni, ami az ő szívének kedves, megduplázva az örömöt és a hasznot: bővül amit szeret, és viszontszeretik érte.

De nézzük inkább, hogyan is fest ez a dolog napjainkban hazánkban a valóságban. Miniszterelnökünk sportember – volt, míg ki nem hízott belőle –, ő nem dohányzik, ő inkább a jó féle házi pálinka híve. Hát nosza, még meg sem száradt a tinta miniszterelnöki kinevezésén 2010-ben, máris „visszaadta” az embereknek a „szabad pálinkafőzés jogát”. Évi 100 liter 50o-os pálinkát főzhetett otthon mindenki, saját használatra, ami 2.000 feles – féldeci –, azaz napi 5,5 feles, és akinek ennyi nem elég, hogy minden nap rendesen berúgjon, az vagy száradjon ki, vagy vegyen maga mellé egy vak komondort.

Képzeljék el, ha mondjuk szenvedélyes dohányos lenne a miniszterelnök, mint volt például Gömbös Gyula, Bethlen, vagy Teleki, az biztos, hogy minden panel erkélyén dohánylevelek száradnának, és nem kéne a dohányosoknak kaland-túrát szervezni a legközelebbi nemzeti Dohányárudába, ha cigit akarnak venni maguknak.

Másik hobbyja szeretett miniszterelnökünknek a foci. Nem csoda hát, hogy a pálinkafőzdéknél már csak a focipályák, stadionok nőnek szaporábban szép hazánkban, de úgy ám, mint erdei gomba egy kiadós eső után. Még saját fatornyos falujába, Felcsútra is jutott egy pár milliárdból felépített futurisztikus stadion, rögtön az erkélye alá, és hogy a kellő látogatottságban se legyen hiány, mindjárt egy kisvasutat is építtet majd mellé.

Talán mondanom sem kell, közpénzből.

Száz milliárdokból, hiszen ebben az országban ma már csak a stadionok hiányoznak, minden más tökéletesen rendben van: az egészségügy remek, az oktatás pompás és ingyenes, a szociális háló olyan kiváló, hogy hozzánk járnak tanulni a skandináv országok, stb. Stadionokban eddig kicsit rosszul álltunk, ideje bestoppolni ezt a rút lukat.

És akkor most egy pár szót komolyan erről a dologról!

Mert persze, támogatni kell a sportot! És közpénzből is lehet, sőt kell támogatni! A probléma csupán a sorrenddel van. Mit oldjunk meg előbb, mi mi után következzen!

Nézzen körül a kedves olvasó. Tényleg nincs már más megoldani való? Tényleg nincs fontosabb mint egy futball-stadion? Minden más rendben van?

Mert én úgy gondolom, előbb legyen rajtunk – fenekünket is takaró – nadrág vagy szoknya, lábunkon rendes cipő, s aztán, ha még maradt valami pénzünk, hát nem bánom, legyen; vegyünk egy hetyke kalapot. De csak azután, ha már nem lóg ki a fenekünk a gatyából…