Orbán Viktor egyik kedvenc  kifejezése  a munkaalapú gazdaság.  A miniszterelnök szerint a jóléti társadalmaknak vége, most már tényleg dolgoznia kell kicsinek és nagynak, hogy az ország felvirágozzon. Ez alapból sületlenség, mert miféle nem munkaalapú gazdaság létezik egyébként? Ha pedig a jóléti társadalmaknak vége, akkor ezek szerint munkával sem lehet jólétet teremteni? Esetleg a munka értelmezésével vannak gondok?  A fizikai munka és a szellemi munka is munka. A kettőt szembeállítani parasztvakítás.    

De miféle munkaalapú gazdaság  épül itt  és milyen lenne az ideális gazdaság?

Az Orbán-kormány munkaalapú gazdasága arra az elvre épül, hogy MINDENKI dolgozik.  Mindenki, aki munkaképes. Logikus, hogy a munkaképteleneket is igyekszik erőszakkal munkára kényszeríteni.  Erre szolgálnak  a felülvizsgálatok, a szociális ellátórendszer fokozatos gyengítése, majd lehetőleg teljes felszámolása. Ha a nyilvánvalóan embertelen és  irreális célokat kitűző program megvalósul, akkor a vadkapitalizmus legvadabb és legembernyomorítóbb változata fog kiépülni piciny hazánkban. Itt azonban érdemes megjegyezni, hogy egyre több nyugati ország indult el ugyanebbe az irányba (Kanada, Németország, Nagy-Britannia például) , tehát nem kizárólagosan magyarországi  folyamatról vagy gyakorlatról van szó, még ha néhány cikkíró így is próbálja beállítani. De hogy is van ez? Globális jelenség a népnyúzás? Egyrészt igen, másrészt a különböző országoknak más és más okuk van a szigorításra. Kanadában például egyre többen élnek vissza a szociális ellátórendszerrel, miközben a vezető politikusok maguk is hozzájárulnak a munkanélküliség növekedéséhez, mert sok jólfizető állást az ő nemtörődömségük miatt tudnak a nagy cégek kiszervezni például Indiába. Másrészt a rosszul szabályozott és tömeges bevándorlás miatt óriási túlkínálat alakult ki potenciális munkavállalókból, tehát a kínálat és kereslet törvényeinek megfelelően alacsony szinten ragadtak be a bérek, burjánzani kezdett a minimálbéres foglalkoztatás. Németországban is hasonló folyamatok zajlanak, de Nagy-Britanniában sem túl biztató a helyzet. A szigetországnak ráadásul meg kell küzdenie azzal is, hogy nem elég magas a termelékenysége, vagyis hálásnak kell lennie, amiért több százezer olcsó kelet-európai munkavállalót kapott…

Magyarországon más okok vezettek az Orbán-kormány egyre könyörtelenebb gazdaságpolitikájához. Viktorék úgy gondolják, hogy meg lehet valósítani a teljes foglalkoztatottságot. Persze hogy meg lehet, csak akkor százmilliárdokat kell költeni közmunkaprogramokra, azzal párhuzamosan meg el kell tüntetni a szociális hálót. Tény, hogy Orbánékat évekkel korábban a nemzetközi pénzügyi intézmények is erre bátorították, de az igazi ok más. Egyszerűen rájöttek: ha az IMF-es pénszivattyút elzárják, a felszabaduló forrásokból nem kell százmilliárdokat szociális kiadásokra költeni, még többet lehet adni a barátoknak, rokonoknak, családtagoknak. Mert persze a munkaalapú gazdaság szólamai elsősorban a legszegényebb rétegek, a munkanélküliek és a szociális segélyeken tengődők sarokba szorítására szolgálnak. Őket rühelli és nézi le legjobban az az elit, amely nem kis mértékben a közpénzeken hízva gazdagodott meg és kezdte kioktatni a veszteseket arról, hogy “munkával lehet csak előbbre jutni”. Munkahelyeket persze nem nagyon tudtak teremteni, de a balliberális elithez hasonlóan ők is könyékig turkáltak a közpénzekben és ezzel megoldották a saját anyagi gondjaikat. A mindent elfedő ideológiai hablaty azonban nem állította meg az elszegényedést, folytatódott a magyar társadalom mélyrepülése, a tömeges kivándorlás. És itt tartunk most.

Az orbángecizés és az orbántakarodj ma nagyon jól eladható üzenetek, de a minden bokorból előbújó demokratáknak végre használható receptekkel is elő kellene állniuk. Ha csak az emberi jogokról, meg a szegénységről fognak szónokolni, ők is a történelem süllyesztőjében végzik. Kinek áll akkor a zászló Magyarországon?

Annak, aki megérti, hogy az ideológiát meg kelle előznie a gyakorlatiasságnak. Vegyük például a Jobbikot. Az úton-útfélen lefasisztázott és lerasszistázott radikálisoknak most óriási esélyt adott a Fidesz kapkodó, valódi kilábalást nem kínáló gazdaságpolitikája. Ha Vona Gáborék megértik, hogy a harmatgyenge hatékonyságú közmunka-programok helyett inkább (persze nem kizárólagosan) átképzésekre kellene a közpénzeket költeni és támogatni a helyi pénzek bevezetését, akkor véget tudnának vetni a jelenlegi lejtmenetnek. Ha a soraik közül kizárnák azokat, akik azzal kelnek és fekszenek, hogy ki cigány és ki zsidó, sokat tennének a magyar társadalom békéje érdekében. A fasisztázókkal és rasszistázókkal ellentétben én erre látok esélyt. És még valami: a munkaalapú társadalom elsősorban hatékony, innovatív és a társadalmi összefüggéseket megértő politikai elitet követel meg. (Szégyen, de a rendszerváltás óta eddig egyetlen ilyen sem volt Magyarországon!) Ha például a Jobbik ezt megérti és képes lesz ennek megfelelően cselekedni, akkor… szóval akkor nagy meglepetés jöhet.

Mert persze munkaalapú társadalmunkban a politikai elitnek is el kellene már kezdenie végre tisztességesen dolgozni. Egyre kevesebb idejük maradt ugyanis, hogy bebizonyitsák: szükség van rájuk.