Olvasom, hogy ma Magyarországon egy mentőápoló 90-95 ezer forintot keres. Hat évvel ezelőtt – ami, ha jól számolom az „elmúlt nyolc évben” volt –, 110 ezerrel kezdett. Az egészségügyi dolgozók nagy része csak úgy tud életben maradni, hogy másod-harmadállás bevállalása mellett havi 250-300 órát dolgozik. Ha jól számolom, egy hónap általában 720 órából áll. Normális helyen, normális körülmények között, normális munkarendben elvileg havi 160 óra is elég lehetne az emberhez méltó megélhetéshez. Félreértés ne essék: ahol a 90 legfeljebb éhenhalásra elég, ott a 110-ből sincs habzsidőzsi, dorbézolás, pöffeszkedés. Ami azonban a legnyomorúságosabb: ennek a ténynek ma már nincs hírértéke. Mert ez, és az ezekhez hasonló tények, a magyar rögvalóság mindennapos, szóra sem érdemes vonatkozásaivá silányodtak. Mentősnek sem kell ehhez lenni.

Mert mi van akkor, ha az ember közel két évtizede nem kap inflációt követő béremelést? Mi van akkor, ha a szabadságát sem adják ki, mert egyre kevesebben vannak már, akik még ép ésszel képesek állni a sarat? Mi van akkor, ha a fizetésed nem emelkedik, de legalább csökken? Mi van akkor, ha a SZJA és rezsi együttes csökkenése mellett is egyre kevesebb az a havi nettó, ami nem csak egyik napról a másikra elég? Megmondom mi van: semmi nincs.

Fekete ruhák ide vagy oda, fontosabb dolgok vannak itt annál, mint hogy emberi életek perceken és kipihent, elégedett mentőápolókon múlnak. Utolérhetetlen jobban teljesítésünk közepette nincs idő Sándor Máriák és Gódor Andrások sirámaira. Mert ahhoz az kellene, hogy az urak kimerészkedjenek a napestig sulykolt propaganda úvegburája alól.

Tegyük hozzá még egyszer: az alulfizetettség nem az egészségügy „kiváltsága”, hanem általános kórtünet, mégsem teljesen mindegy, hogy a mentő nem ér ki időben, vagy Erzsike néni beázik a másodikon, mert eltört a cső. Nem akarok olyan költői túlzásokba esett kérdéseket feltenni, hogy és akkor mi van, amikor az életmentésért felelős kollégának kell tankolnia, mert a kórháznak üzemanyagra sincs pénze. De!

Már nem fér bele a százmilliós pöffeszkedésbe, a Gucciba és Rolexbe csomagolt mérhetetlen luxusba, hogy dupla műszakban, az idővel versenyt futó, az ebédszünetet nem ritkán kihagyni kényszerülő, agyonhajtott, megalázott, kizsigerelt mentők döntsenek emberéletekről. Nem fér bele, csak abban az egy esetben, ha beleállunk és kimondjuk: amit művelünk, azt tudatos népirtásnak hívják. Előre megfontoltan tesszük, mert úgy véljük, ez is a napirenden tartott halálbüntetés egyik pragmatikus, időben kifizetődő, költséghatékony módja. Amelynek képlete egyszerű: elkergetjük az elkeseredett ápolókat, egészségügyi dolgozókat, így – ha minden a tervek szerint halad – a kórházba kerülők egy része ott meg is hal. Nem tegnap óta, és nem is tavaly óta halnak meg szép számmal keményen dolgozó kisemberek azért, mert kevés a motiválható, itt tatható orvos és ápoló, aki pedig mindenek dacára maradt, az nem lát kettőig a fáradtságtól.

Nem fogom felsorolni, hogy honnan és hogyan lehetne alapokat elvonni azért, hogy ezeknek a rendszerszintű problémáknak akár a negyedét is orvosolni lehessen. Mert ha ez a jószándékú célkitűzés vezérelte volna Gucciékat, akkor ma Sándor Máriának és Gódor Andrásnak sem telt volna be a pohár, és nekem sem kellene dühömben a billentyűzetet csapkodnom. Mielőtt bárki mutogatni kezdene, hogy de bezzeg a műkörmösök, a takarítók, a csillagászok, és a minisztériumi aktatologatók: a krónikus alulfizetettség valóban nem válogat a polgári Magyarországon, és ez azért van így többek között, mert mi mindig a másikra mutogatunk. És mert mi mindig magunkra mutogatunk.

Ezért tehetik meg, hogy nem foglalkoznak ezzel a kérdéssel, ezért törölték ki már régen a felelősség fogalmát a szótárukból, ezért nem kötelező felfogniuk, hogy a bevándorlók elleni gyűlölet folyamatos szítása mellett, ők maguk teremtettek olyan helyzetet, hogy a tehetséges szakemberek, magyarok, bevándorlók legyenek Európa különböző országaiban. Ne legyenek illúzióink: aki egyszer elment, az valószínűleg a büdös életben nem tér haza. És sajnos amellett, hogy azt mondjuk nekik, nagyon fog hiányozni a munkájuk, semmilyen érvünk nincs, ami a maradásuk mellett szólhatna.

Ezért Sándor Mária és Gódor András ügye nem két ember fejenként egy-egy magánügye. A mi közös problémánk az, hogy ezek a mentők, ápolók embertelen körülmények között, minimálbérért, egyre fáradtabban és belefáradtabban húzzák az igát. Mert ha az egészségügyben krónikus szakemberhiány lép fel – márpedig ezek a szóra sem érdemes, nem hírértékű esetek mind-mind erre utalnak – az olyan tragédiával ér fel, amibe belegondolni sem merek.

Nem elsősorban az a baj ebben a nyomorult helyzetben, hogy egyesek túl sokat keresnek, hanem hogy kettesek megalázóan keveset. Mint potenciálisan egészségügyi szolgáltatásokra szoruló polgár – nem először, de annál inkább felháborodva teszem szóvá: nem tűrhető már sokáig, hogy egy ápoló, mentő kevesebbet keressen, mint egy betanított szalagmunkás az autógyárban. És ezzel egyáltalán nem a szalagmunka hasznosságát és fontosságát akarom megkérdőjelezni.

Csak azért, mert nem tudunk róla, több száz, több ezer ilyen címlapokra nem kerülő eset van ebben az országban: amikor a teljes felelősséget megkövetelő mentősök számára gyapotszedő rabszolgamunkává silányul az emberi élet megmentésének a priori követelménye. Egy másod- és harmadállást vállalni kénytelen, pihenni képtelen mentős kezébe nem szívesen helyezném az életemet, és szerintem nem vagyok ezzel egyedül.

És már nem tudom elfogadni, hogy a nemzeti harácsolás közepette, a legkevésbé sem zavarja ez az illetékeseket. Nem tudom elhinni, az anyaföld magyar kézben tartásának ethoszával felcímkézett mohó gyarapodási reflexek nem bírják el azt, hogy lenézzünk oda, a mélybe. Ahol a stadionok árnyékában éhezni, nélkülözni kénytelenek nagyon sokan. És esetleg imádkozni, hogy a betegség jó messzire kerülje el őket, mert már betegnek lenni is luxus, nem csak hivatástudatból életeket menteni.

A brüsszeli pénzek lélegeztetőgépén tartott magyar társadalomnak már nem sokáig fér bele, hogy kiégett, munkájukat lassan szívből (és sajnos teljesen jogosan) gyűlölő, napi 48 órát robotoló egészségügyi dolgozókra bízza az életét. Lehet, hogy itt jobban teljesítésnek hívják, de közönséges rabszolgasors ez, semmi egyéb. A tisztelet azok iránt, akik hivatástudatból még maradtak, és saját önbecsülésüket naponta gyomorszájon rúgva, sárba tiporva, mentenek, ápolnak, kezet nyújtanak, már nem sokra elég. Nekik se, és nekünk se. Ne várjuk meg, amíg kivéreztetik az egészségügyet, mert azzal az egész társadalmat véreztetik ki!