Minden tiszteletem Cser Ágnesnek, a Magyarországi Munkavállalók, Szociális és Egészségügyi Ágazatban Dolgozók Demokratikus Szakszervezete elnökének. Én már akkor bajba kerültem volna, ha ezt a szép hosszú címet meg kellett volna jegyeznem. Nagyon szépen kiállt az egészségügyi dolgozók 2015. május 12-ére meghirdetett demonstrációja ellen. Egy szakszervezeti vezetőnek valószínűleg ez  a dolga. Ezért kapja a kinevezését a kormánytól, a fizetését meg akiket képvisel. Az, hogy az egészségügyi dolgozók, ezt milyen mértékben ítélik el az az ő dolguk. Ez vérmérséklet kérdése. Nem tudom, hogy a szakszervezeti vezető szokott-e kórházban előfordulni. Nem reprezentációs és “mindent rendben találtam” látogatás, hanem csak úgy egyszerű betegeskedés céljából.


Valami olyasmi elképzelést dédelget magában, hogy végre itt egy derék kormány, aki rájött arra, hogy gondok vannak az egészségügyben. Öt év alatt ez bizony szép teljesítmény. Nekem pár hónap kórházi turizmus is elég volt a megvilágosodáshoz. Az is derék cselekedet volt, hogy segítségképpen a kormány egy csomó pénzt kivont az ágazatból. A rengeteg beruházást, sajnos, nagyrészt a velünk hadi állapotban álló Európai Unió finanszírozta, természetesen országrontási célból.


A Fülkeforradalom kivívása után egyből belecsöppentünk egy kíméletlen függetlenségi háborúba, amelyet az Unióval folytatunk. A célunk az elszakadás és a rabszolgaság intézményének fenntartása. Ez ugyanis nemzeti ügy, nem tartozik senki másra. Az Unió nem érti meg, hogy e nélkül az országunk hatalmas gazdasági fejlődése nem tartható fenn, mert a bérrabszolgaságra építettük fel a gazdaságunk versenyképességét. Be akarjuk várni a kínai béreket.


Ha innen nézzük, akkor ma Magyarország háborúban áll, a kórházak pedig átalakultak hadikórházakká. Így már valóban nem panaszkodhatunk az ott tapasztalt állapotokra. Statárium van érvényben, tessék ezt figyelembe venni. Az árulókat és defetistákat kivégezzük. A dezertőrök sem számíthatnak kegyelemre.


Az első gépesített háború, amely már képes volt ipari méretekben előállítani a halottakat és a sebesülteket, az az 1861. április 12-én kitört Amerikai polgárháború volt. Olyan mély nyomott hagyott az amerikaiakban, hogy Woodrow Wilson elnök úrnak úgy kellett őket 1917. április 6-án belerángatni az első világháborúba. Majdnem le is késték az öldöklést.


Bevallom, a létezés hiánya miatt, én nem vettem részt személyesen a Amerikai függetlenségi háborúban és azt sem tudom, hogy Dr. Cser Ágnes vajon hogyan keveredett oda. Úgy gondolom ápolónőként, mert akkoriban nők orvosként, illetve önkéntesként nem szolgálhattak Robert E. Lee konföderációs tábornok seregében.


Én már csak filmekben láthattam az eseményeket. Az orvosok tetőtől talpig véresek voltak. Felgyűrt ingujjban és az aranykeretes szemüvegükben úgy néztek ki, mintha túlképzett, intellektuális hentesek lettek volna. Legfőképpen csontfűrészt használtak, hogy az elüszkösödött végtagokat eltávolítsák. A szegény katonák egymás hegyén-hátán jajgattak, amíg meg nem haltak. Akinek erős volt a szervezete, az esetleg túlélte, akié nem, az meghalt. Az orvosoknak ebbe csak annyi beleszólásuk volt, hogy megállapították a halál tényét. Ilyen körülmények között gyógyítani rettenetes lehetett és nem sok sikerélményt nyújtott az ott dolgozók számára.


Cser Ágnes gondolom ezekre a tapasztalataira alapozza az optimizmusát. Teljes mértékben igaza van. Az Amerikai polgárháborúhoz képest, a mi Függetlenségi háborúnk tényleg jóval kellemesebb. Itt is meghalnak az emberek az orvosok és az ápolók hiánya miatt, de jóval kevesebben és nem olyan véres körülmények között. Arra is kicsi az esély, hogy műtét közben a kórház tüzérségi találatot kap, vagy lerohanják a jenkik. Alexander Fleming 1928-ban felfedezte a penicillint, amit 1940-ben végül sikerült tisztán is előállítania. Azóta egy csomó antibiotikumot használunk, azért ma már jóval nehezebb egy embert megölni. (Persze simán meg tudjuk oldani.)


A Magyar Függetlenségi harc áldozatai inkább azért áldozzák fel az életüket a Haza Oltárán, mert lecsúsznak az életbenmaradási listákról.


Nem vagyok egészségügyi dolgozó, de kibicként, úgy látom, hogy a demonstráció bebizonyította, hogy megy ez nekik Cser Ágnes és barátai nélkül is. Ő nyugodtan támogathatja továbbra is Jefferson Davis elnök urat és a rabszolgatartás intézményét.


Ha az egészségügyi dolgozóknak más a véleménye, akkor nekik adok igazat. Tessék nyugodtan rájuk hallgatni, mert ezt ők sokkal jobban informáltak. Az én véleményem hozzájuk képest nagyon keveset ér. Azt hiszem nagyjából annyit, mint Cser Ágnesé.


Pancho Villa írásai: