Amikor elkezdtem írni a Blasting Newsra bő két hónapja, akkor tettem egy fogadalmat magamnak, miszerint kerülni fogom a szubjektív írásokat, de ma, amikor elkezdődött a 2015-ös érettségi, kénytelen vagyok kivételt tenni. Jómagam 2008-ban érettségiztem, hét éve. Első gondolatom a reggeli híreket hallgatva az volt, hogy mily gyorsan elröppent ez az időszak!

Tisztán emlékszem, hogy 2008 májusának első hetében érettségiző sorstársaimmal együtt – bátorkodom T/1-et használni – úgy éreztük, hogy minden rólunk szól, minden tekintet ránk vetül. Szerintem ezzel minden korosztály így van. Elvégre ez a nagybetűs élet első igazán komoly kihívása, legalábbis ezt halljuk tanárainktól, szülőktől, nagyszülőktől, és akár kételkedünk benne, akár nem, akkor is belefúrja magát ez a gondolat a fejünkbe.

Ennek megfelelően, ki-ki a maga képességeihez híven teljesíti ezt a feladatot. Emlékszem, hogy a szóbeli vizsgákat követően büszkeséggel telve dicsekedtünk egymásnak, rokonoknak és tanároknak, persze viccelődve, hogy most már érettek vagyunk. Már akkor is tudtuk, hogy messze vagyunk mi a "megéréstől", és hét év távlatából úgy látom, hogy még sok kortársam továbbra is küzd ezzel a "megéréssel".

Nem óhajtom az érettségi hagyományát kritizálni, de úgy veszem észre, hogy maga a szó értelmét vesztette az utóbbi években, évtizedekben. Míg régebben a leérettségizett ifjú rendelkezett annyi rálátással a való életre, hogy elkezdje a maga útját járni, addig manapság ez a típus inkább a kisebbséget alkotja, mint a többséget.

Pedig én sem kótyavetyéltem el az elmúlt időszakot. Öt év alatt, csúszás nélkül végeztem az egyetemi alap-, illetve mesterképzéssel. Lehettem volna szorgalmasabb, de így sem mondhatom, hogy csupán szórakozásból állt az életem az egyetemi évek alatt, hiszen az utolsó két évben már egy online sport portálnál dolgoztam gyakornokként. Szerettem volna ott folytatni a karrierem, hiszen az a közeg nagyon közel állt hozzám, de a diploma megszerzése után közölték velem, hogy nincs hely számomra a szerkesztőségben.

Jött a hidegzuhany, a diplomaszerzés utáni álláskeresés, ami közben szembesültem az irreális és kiábrándító elvárásokkal, melyek könnyen kedvét szeghetik az embernek, és lealacsonyíthatják az önértékelését. Elkezdtek érkezni az első számlák, ügyelni kellett a munkanélküli időszak alatti TB-befizetésre, majd az első adóbevallás feladatával is meg kellett birkózni. Ha akkor nincs egy támogató családi háttér mögöttem, akkor könnyen elbukhattam volna, pedig akkor már hat éve "érett" voltam. És én még mindig a szerencsésebbek közé tartozom a családi hátteremmel…

Mint mondtam, nem kritizálni akarok, de úgy látom a saját magam és kortársaim példáján, hogy nagyon hiányzik a mai közoktatásból az életre nevelés, ami igazi "érettséget" adhatna. Mert úgy veszem észre, hogy míg a lexikális tudás átadása folyamatosan bővül, addig a józan paraszti ész fejlesztésére egyre kisebb mértékben koncentrálnak. Pedig utóbbival tudunk lavírozni az élet útvesztőin, nem pedig azzal, ha a legbonyolultabb matematikai képleteket papírra tudjuk vésni, fejből.

Az egyetemtől kár számon kérni ezt az életre nevelést. Ott már szakirányú képzés folyik, mindenki azt tanulja, sajátítja el, amiben később alkotni, dolgozni tervez. A középiskolában viszont megismerjük az élet különböző szegmenseit: a magyar nyelvet, idegen nyelveket, földrajzot, történelmet, kémiát, biológiát, és még sorolhatnám. Tényleg olyan körülményes és megbotránkoztató lenne egy olyan óra bevezetése, ami során a fiatalok bepillantást nyerhetnek a mindennapi élet nehézségeibe? A pénz kezelése, a munkavállalói szerződések megismertetése, a béren kívüli juttatások és annak formái, a hitelfelvétel, az egyes iparágak telítettsége, a munkaerőhiány, és még folytathatnám a sort – ezek mind olyan dolgok, melyek tudatában sokkal könnyebben tudjuk megtenni azt a bizonyos első lépést a tanulmányaink végeztével a munkaerőpiacra. Úgymond éretten, felkészülten vághatnánk bele a nagybetűs életbe.

Tekintve, hogy a 21. századot írjuk, egy dologgal tovább bővíteném a fenti sort: a mai világban elengedhetetlenek a saját honlapok, melyeken megismertethetjük a nagyközönséggel saját magunkat és munkásságunkat. Ebben a digitális világban nem lehetne anélkül elengedni a fiatalok kezét, hogy egy alap információkat közlő, de stílusos honlapot össze ne tudjanak rakni egy-két nap leforgása alatt. Az iskolában ezt ingyen elsajátíthatja mindenki, de mivel nem kötelező érettségi tantárgy, ehelyett egyetem vagy munka mellett fognak később sokszázezer forintos tanfolyamokra járni. Azt a pénzt pedig lehet, hogy egy vállalkozás elindításához használhatnák…

Szóval úgy látom, hogy az érettségi egyre kevésbé szól az érett, tettre kész fiatalok kineveléséről, amire a neve is eredetileg utal, és sokkal inkább egyfajta – csúnya szóval élve – ipari kitermelés váltotta fel. Átadjuk a kötelezőt, semmi többet, majd a fiatal delikvens úgyis a saját kárán megtapasztalja a dolgokat. Az érettségi nem tudta tartani a lépést a rohanó világgal, de ennek nem az érettségi issza meg a levét, hanem az érettségiző fiatalok.

Akik – jogosan – most úgy érzik, hogy rajtuk a világ szeme, és lelkesen, de minden bizonnyal izgulva csinálják végig a következő két hónapot, bízva és remélve, hogy "éretten" utána megállják helyüket az életben. Őszintén és tiszta szívből kívánok nekik minél kevesebb felocsúdást, és annál sikeresebb vizsgákat!

Drónokkal telepítenék újra a kiirtott erdőket.

Miért ne tölts órákat a facebookon a saját lelkiállapotod érdekében?

Ide kattints, ha kíváncsi vagy mivel kúrálták a másnaposságot az ókori Egyiptomban!