„Fellángolt a vita a halálbüntetésről” – olvasom egy Facebook-bejegyzésben. Szavazás is indult. A kérdés: igaz-e vagy hamis, hogy „az abortusz egy ártatlan és védtelen emberi élet szándékos kioltása”.

Mint ahogy az életben semmi, ez sem fehér vagy fekete. Tényszerűen nehéz cáfolni az állítást, de szerintem már a kérdés feltevése hamis, szűklátókörű és érzéketlen, semmibe veszi a nő egészségi állapotát, a fogantatás körülményeit, a születendő gyermek esetleg várható súlyos testi vagy szellemi rendellenességeit, a családi körülményeket stb. Vak Komondornak persze, semmi sem drága, ő „megtette a dolgát”, a többi már a nő baja. Az abortuszt „csípőből” visszautasítók döntő többsége ugyanis férfi, akit az élet sohasem állít ilyen dilemma elé.

Miért ne dönthetne a nő az abortusz mellett, ha a magzat erőszakos nemi közösülés, tehát bűncselekmény következtében fogant? Köteles-e, képes-e egy nő elviselni, ha gyermeke minden pillanatban egy ilyen szörnyűségre emlékezteti? Bizonyára vannak, akik igen, ők a szentek sorába tartoznak (és ebben semmi gúny nincs). De miért nem lehet elfogadni, ha valaki erre nem képes, és csak olyan gyermeket akar a világra hozni, aki szerelemben fogant?

Még így sem egyértelmű a helyzet. Mert megtörténhet a baj, és a magzat fejlődése során bekövetkezhetnek olyan rendellenességek, amelyeknek következtében a gyermek súlyos testi vagy szellemi fogyatékossággal jön a világra, s önálló életre soha nem lesz képes. Tisztelet a szülőnek, aki vállalja, hogy mégis felneveli, s amíg képes rá, ellátja még felnőttkorában is. Ki merné jó szívvel „kötelezni” a kismamát, hogy mindenképpen szülje meg a beteg gyermeket, s ezzel rossz esetben legalább két életet tegyen tönkre?

És van egy harmadik eset is. A teherbe esett nő szociális, azaz anyagi és családi helyzete. Persze, könnyű citálni nagyanyáinkat, hogy „lyányom, ha akkor jó vót, legyen most is jó” – de ebből csak a kárörvendés hangzik ki, az emberséghez semmi köze. Milyen élet várhat arra a gyermekre, akit a saját édesanyja sem akart, aki arra a férfira emlékezteti, aki rútul elhagyta, vagy akit alkoholizmusa, durvasága stb. miatt éppen a kismamának kellett otthagynia.

Mert nem csupán ideális családmodell létezik, ahol „papa, mama, gyermekek csupa szív, szeretet” (Romhányi József), s megfelelő anyagi alapok is rendelkezésre állnak a kiegyensúlyozott, vidám felnevelkedéshez. Statisztikai adatokat nem ismerek, de csak rokoni, ismeretségi körömben is sok a szétszakadt család. Igaz, ez a helyzet még intelligenciával, szeretettel, megértéssel áthidalható, ám sajnos, egyre kevesebb az ilyen eset, és mind több, amikor a szülő(k) számára a puszta létfenntartás is óriási erőfeszítéseket kíván, s a gyermekre már nem jut sem idő, sem figyelem, sem türelem. Ez kinek jó? Ha egy teherbe esett lány/asszony úgy érzi, hogy bármilyen okból nem tud gondoskodni születendő gyermekéről, miért ne dönthetne úgy, hogy nem tesz tönkre legalább két életet? És ebben az esetben is tiszteletet, a lehető legtöbb segítséget érdemel az a nő, aki a nehézségek ellenére is vállalja babáját.

A véleményem tehát, hogy adjunk meg minden segítséget, lelki – ha mód van rá – anyagi támaszt, hogy a kismama jó szívvel, teljes odaadással dönthessen gyermeke világra hozása mellett, s ha mégsem – ha a fent csak dióhéjban vázolt esetek bármelyike áll fenn – értsük meg, fogadjuk el döntését, mert sokkal nehezebb lemondani egy gyermekről, mint megszülni.

Nem térek ki külön arra a különösen nyomorgó (csonka) családok esetében nem csak szélsőjobbról hangoztatott szólamokra, hogy „minek szül, ha nem tudja eltartani”, meg a „csak a családi pótlék kell”, mert ez a hipokrita, cinikus és érzéketlen megközelítés éppen az abortuszt sugallja, s többnyire olyanok hangoztatják, akik bősz ellenzői a művi terhesség-megszakításnak.