Azt már egy ideje tudni lehet, hogy 2015. június 13-án, szűk két héttel Orbán Viktor születésnapja után (teljesen véletlenül akkor) az Omega koncertet ad a felcsúti stadionban. A háza tövében, úgy értem. Normális országban ez egy olyan hír lenne (ha nem lenne a háza vége) amire az ember még a fejét sem emeli fel.

Ehhez képest arra a hírre fogok most reagálni, hogy Mihály Tamás basszusgitáros azt nyilatkozta a minap: nem hajlandó Felcsúton muzsikálni. Gyűlölöm, de le fogom írni: ez ma hír Magyarországon. Nem az a hír, hogy fellépnek és ebben nincsen semmi különleges, csak egyszerűen jó tudni, hogy mikor lehet csápolni egy jót az Omega zenéjének jól ismert dallamaira, hanem hogy van olyan tagja a zenekarnak, aki nem hajlandó a nevét adni ahhoz, hogy a felcsúti Puskás Aréna életében először megteljen. És hogy ez mennyire nem magától értetődő.

Mert Mihály Tamás szerint Felcsút mégiscsak jelent valamit ebben az országban, és ha valaki elmegy oda koncertezni, akkor annak mögöttes jelentése van. (...) ez nem egy semleges koncerthelyszín. Mert szerinte „tudni kell, minek hol van a helye és mi ízléses”, és ez egyáltalán nem az. Mert szerinte az Omega vonzereje az volt az elmúlt évtizedekben, hogy kellő távolságot tartott „mindenfajta széljárástól”, de „úgy látszik, ez most már nem érvényes”.

Hát ez az, feleim. Hogy Felcsút sajnos jelent valamit ebben az országban. Felcsút a szimbólumává vált mindannak, amitől a Mihály Tamás-féle, politikával nem feltétlenül együtt élni akaró, önérzetes embert a hideg kirázza. És nem a helyiek iránti indokolatlan tiszteletlenség okán. Felcsút, a maga stadionjával, és a stadion tövében meghúzódó miniszterelnöki családi házzal, egy megalomániás stadion-futball-hatalom-őrült erőfitogtatásának jelképe, és semmiképpen nem egy ország kulturális életének központja.

Ha pedig egy ország kulturális életének központja, ahol mindenáron az Omegát kell színpadra vinni, akkor volna itt még néhány ezer „névtelen” település, ahol ugyan nincs miniszterelnöki ház, épülő kisvasút, Mészáros Lőrinc és égig érő közpénzhegyekből létrehozott csillivilli, de vannak emberek, akik a falunapon azért szívesen meginnának egy sört az Omega dallamaira. Nem fognak. Pedig 2015 forintért lehet, hogy még bele is férne nekik. Nem fognak. Mihály Tamás pedig pont erről beszél, ezért marad távol.

Nem azért, mert politizálhatnékja támadt, és e gyalázatos eltévelyedés oltárán, képes pofán törölni csapata egységét. Hanem mert csapata alávetette magát ennek a méltatlan politikai színjátéknak. Nem kedvelem az Omegát (ez nem az Omega hibája), de tisztelem azt, amit letett arra az asztalra, amelyről – duzzadó büszkeséggel – a politika is két pofára szokott zabálni. Művészet-, zene-, és úgy általában kultúraszerető emberként, aki nem mellesleg a közéleti-politikai történések pocsolyájában is elég sűrűn kénytelen dagonyázni, kötelességem azt mondani, hogy Mihály Tamás kiállása nem megkerülhető, hírértéke van, és fontos róla beszélni. Más időben, más helyen, más körülmények között szóra sem lenne érdemes. Sőt.

De mert nem Mihály Tamás keverte bele a politikát abba, amiben semmi keresnivalója nem lenne, ezért beszélek most róla. Az egyébként ürességtől kongó Pancho Aréna, a hatalmi gőgből, és elszabadult önimádatból épített monstrum, nem az a hely, ahol ma szívesen látnám zenélni az Omegát, és végképp nem az a hely, ahol Mihály Tamás szívesen zenélne. A felcsúti emberek tehetnek erről a legkevésbé, de nyilván ez nem róluk szól, nem is értük van. És még csak nem is az Omegáról. Hanem egy rendszerről, amely az élet minden területére rátette a lábát, amely miatt ma Felcsút politikai előjelű pejoratív kategóriává degradálódott.

Felcsút nem az ország egyik normális, a szó pozitív értelmében jelentéktelen települése, hanem a megfelelő zsebekbe kártyázott közpénz felelőtlen elherdálásának visszataszító szimbóluma. És ugyanannak az embernek, aki ezzé tette, úgy értem, a falu híres szülöttének, nos, annak van benne a keze könyökig abban is, hogy ma már zenészeknek, művészeknek, sportolóknak, politikától távol eső területeken tevékenykedő embereknek is kötelező állást foglalni olyankor, amikor egyáltalán nem kellene. Tájba simulni, és dörgölőzni, vagy elhatárolódni, és távol maradni. A művészet számára sem maradt semleges helyszín, így ma már annak lehet/kell örülni, ami máshol természetes: hogy nem mindenki megvehető kilóra, puhatestre.

Úgyhogy itt és most sajnos nem az a hír, hogy az Omega Felcsúton koncertezik, hanem az, hogy Mihály Tamás nélkül. Mert – nem ő fogalmazott így, én mondom – egy Omega koncert több annál, mint egy felcsúti dínomdánom. Orbán Viktor tövében. Még akkor is, ha a fenti ábra szerint ez így ma nem igaz. Mert az Omega már akkor nagy sikerrel zenélt, amikor Felcsútot még nem hívták Orbánfalvának. Ha nem hinnék abban, hogy az ember tehetsége, építő jó szándéka elegendő a sikerhez, és nem kell politikai széljárásoknak alárendelni ezt a tehetséget, akkor Mihály Tamás szavait meg sem hallottam volna, és arra buzdítanék mindenkit, hogy engedje el a füle mellett.

Így viszont azt mondom: köszi, Tamás, hogy hallattad az értelem szavát, hangját! Mikor ilyet olvasok, látok, hallok, kicsit visszatér belém a remény: hogy talán ez az értelem egyszer majd lenyomja a szervilis bohócok monoton kórusát, amely életben tartja ezt a mérgező monstrumot. Hogy a szellemi impotencia nem lesz olyan mértékben úrrá rajtunk, hogy az Omegától azt várnánk, hogy Felcsúton lépjen fel. Az önkényuralomba süllyedő magyar társadalomra kényszerített, grandomán, tető nélküli székesegyházban. Ahol semmi nem az Omegáról és a közönségről szól, hanem az önmagát ünnepeltető felcsúti kiskirályságról.