„ Koeun Path, akinek túl kellett élnie a vörös Khmerek poklát”, ez a címe annak a most megjelent könyvnek, amelyet Kambodzsából történt 40 évvel ezelőtt történt meneküléséről írt.

24 éves volt 1975. április 17-én, amikor a Lon Nol rezsim bukását követően a Pol Pot vezette vörös khmerek bekerítették és elfoglalták a fővárost- emlékezik Path. „ Amikor kimentem az utcára, láttam egy csomó összezsúfolt és lökdösődő embert. Akkor még nem tudtuk, hogy a vörös khmerek kiürítik a várost. De néhány órával később a katonák nálunk is megjelentek Azt mondták három napra el kell hagyni a várost, mert az amerikaiak bombázni fogják.” Koeun számára ez, végülis három év pokol lett, majd száműzetés, távol a hazájától. Millióknak az éhhalál, a kimerültség és a tömeges kivégzés jutott osztályrészül.

„ Két millióan voltunk a tűző napon, naponta két kilométert tettünk meg. Még a házunk kapuját sem zárhattuk be” írja visszaemlékezéseiben Path. Miután elszakították családjától, egy faluba küldték dolgozni, ahol barátságot kötött egy vietnámi menekülttel. Véletlenül összetalálkozott egy régi barátjával, Csenggel is. Velük együtt szökött meg a munkatáborból, annak a biztos tudatában, hogy a szökésért halál jár. Megvárták az ebédidőt, amikor a katonák a kantinban voltak, s így sikerült elmenekülniük. Céljuk Thaiföld volt, tőlük 450 kilométerre. „ Negyven napi és negyven éjszakai gyaloglás után megérkeztem Thaiföldre, de csak egyedül, mivel mindkét társamat elveszítettem” számolt be Koeum Path.

Amikor azt kérdezték tőle, hogyan élte túl, így válaszolt:” Ha visszatekintek, magamnak is azt mondom, hogy ez lehetetlenség volt.” Tiszteleg két barátja emléke előtt, akik lehetővé tették, hogy életben maradjon. „ Nélkülük talán nem éltem volna túl”- vallja be. Menekülése során voltak pillanatok, amikor elveszítette a bátorságát, elcsüggedt. Az éhség, a hideg, a fáradság és a két barát halála szinte megőrjítette. „Amikor elveszítettem Nhuongot kiabálni kezdtem. A vörös khmerek egy táborának közelében voltam és torkom szakadtából üvöltöttem, annyira, hogy a visszhangot hallottam a fülemben. A reménytelenség hangja volt”.

Három ével Phnom Penh eleste után Koeun Franciaországba repült, ahol menedékjogot kért, amit meg is kapott. Kambodzsába, amelynek a hangja hívta, s amely mindig benne élt, csak 1990-ben tért vissza. Azonban soha sem felejtette el a történetét, amelyet már százszor elmondott és ma is tovább mondja.

Akik manapság Kambodzsában járnak turistaként, hogy megcsodálják a vörös khmerek által pusztulásra ítélt Angkor Vat templomvárost, amelynek egy része még mindig az ősfák szorításában él, azt mondják, hogy a kambodzsai emberek rendkívül kedvesek, szeretetre méltóak. És talán el sem tudják képzelni azt a poklot, amelyet saját embertelen ideológiájuktól megőrült honfitársaik teremtettek ugyanezen a földön, saját népük egyharmadának kiirtásával és további százezrek megnyomorításával.