Van úgy, hogy az ember hitet tesz valami mellett. Akár őszintén, akár számításból. S van úgy, hogy sokáig édes a talp, amit nyalni kell pénzért, pozícióért, s van úgy, hogy elfogy a cukormáz a talpról, s már nem esik olyan jól. Ott lehet hagyni a talpat, szép csöndben, de letagadni, mit ország-világ látott (s vagy elfogadott, vagy nem), és még meg is sértődni a csalódottakra, no, az joggal kelt ellenérzést mindenkiben.

Egy ország izgult Kovács Istvánért atlantai olimpia döntőjében a kubai Mesa ellen, egy ország ünnepelte lelkesen, amikor felállhatott a dobogó tetejére, s hallgatta áhítattal a magyar himnuszt. Egy ország drukkolt érte, s tapsolt örömében, amikor Kokó a magasba emelte a profi világbajnoki övet. Dicsőség volt az bizony nemcsak személyesen neki, klubjának, a Vasasnak, a magyar ökölvívó sportnak, hanem az egész országnak, sőt, a világon bárhol élő magyarok számára is. Minden erkölcsi és anyagi elismerést megérdemel érte.

Minden sportoló életében eljön az a nehéz pillanat, amikor ott kell hagynia a ringet, a pályát, a pástot, a medencét, stb., és új életet kell kezdenie. Ilyenkor nagy segítség – s nincs is abban semmi kivetnivaló – ha latba veti sportolóként megszerzett dicsőségét, kapcsolatait az induláshoz. S még nagyobb szerencse, ha a választott pályához még tehetsége is van. És Kovács István sohasem vallott szégyent sportriporterként, műsorvezetőként.

Abban sincs semmi szégyen, ha hitet tesz egy politikai párt mellett, s abban sem, ha a maga eszközeivel segíti annak kampányát. Tele van az internet olyan képekkel, videókkal, amelyen Kovács István a legkülönbözőbb eseményeken Orbán Viktor közvetlen környezetében található, sőt, a legtöbb esetben a bizalmas, de legalábbis kedélyes baráti viszony is lerí a képkockákról. Még ebben sincs semmi rossz. Mindenki azzal barátkozik, akivel akar. Más kérdés, hogy az ország közvéleménye elkönyvelte őt Fidesz-közeli embernek.

S most ezt tagadta meg. „Sohasem voltam fideszes” – mondta a minap. Most, amikor kezd nyilvánvalóvá válni a kormányzó párt meggyengülése, amikor sorra derülnek ki a különböző disznóságok a párt egyes vezető személyiségeiről, amikor feltehetően végérvényesen, de mindenképpen végletesen (végzetesen?) megromlott a viszony a párt vezetője és legrégibb, legközelibb harcostársa, barátja között, most, amikor egyre valószínűbbnek látszik, hogy a fülkeforradalom előbb-utóbb összeomlik, s betemeti a sleppet, most letagadja, hogy bármi köze is lett volna hozzá.

Kokó úgy járt ezzel, mint a viccbeli prímás a Népbírósággal, amely húsz évi börtönre ítélte, mert talp alá valót húzott a náci vezetőknek. „Miért nem tagadtad le?” – kérdi tőle a brácsás. „Nem lehetett, mind ott ültek, akiknek játszottam”.

Ha egy olyan ember, aki éveken át élvezte politikai választásának anyagi, erkölcsi gyümölcseit, s akit az egész ország – párthovatartozástól függetlenül – elkönyvelt egy adott politikai erő hívének, egyszer csak hátat fordít, s letagad mindent, az megsért mindenkit. Azt is, akit tulajdonképpen nem is nagyon érdekelt, hova adja voksát, hírnevét, azt is, aki némi ellenszenvvel figyelte sürgölődését egy adott pártvezér közvetlen környezetében, de leginkább azt, aki ma is kitart (eddig) közös választásuk mellett.

Az embernek óhatatlanul a léket kapott lélekvesztő és az a bizonyos rágcsáló jut eszébe, aki elsőként menekül a közelgő veszély elől. Csakhogy a part már túl messze van.