Május 29-én, pénteken, két nappal a hálaadó szentmise előtt, amelyet születésnapja alkalmából tartanak, a kormány elmúlt öt évét értékelte Orbán Viktor. Piros napos ünnep. (Írhatnám múlt időben is, jelen időben, egyaránt örök érvényűen jelentéktelen lenne.) Sokat sejtetően, és rendkívül eredetien, éppen az  „Öt éves a kormányzás” című konferencián.  Szimbolikusan a Budapesti Történeti Múzeumban, amely teljesen szimbolikusan a budapesti Királyi Várban helyezkedik el.

Egyáltalán nem kellett attól tartanom, hogy senki nem lesz kíváncsi az előadásra, hiszen akiknek volt szerencséjük ott lenni, azokkal időben közölték, hogy mennyire nagyon kíváncsiak lesznek a tömjénfüsttel feljavított műsorra. Főleg azért, mert a zártkörű bulit a Polgári Magyarországért Alapítvány szervezte, ugyanaz, amely a Kötcsei pikniket is szokta példának okáért, és ilyen értelemben Balog Zoltán elnök úr személye eleve garanciát jelentett arra, hogy zavartalanul jó buli lesz. Már ha egy öndicsőítő ömlengés-áradatot annak lehet nevezni. Tökmindegy, hogy mit mondott, a kívülről ismert paneleket egészen biztosan: korán kelő, keményen dolgozó, megélhetési bevándorló, közmunka, megmentettük, nix ugribugri, halálbüntetés, fújjEurópa. Egyébként meg nyugalom van, és hétköznapi gondok, de szeljük, szilajul a habokat.

E tekintetben kizárólag az a hír, hogy az ellenzéki sajtó „létszám-kapacitásból” adódóan nem fért a nemzet szolgájának királyi várába. Mert az elmúlt öt évet (nem az elmúlt két hétről, vagy három napról van szó!!!) kiértékelő melldöngetés nem tartozik a sajtóra. Legalábbis nem arra a sajtóra, a tudjuk melyikre. Persze attól, hogy nem volt ott néhány balliberális sajtóorgánum, még maradéktalanul megkapja a szájbarágást a birkanyáj: álmatlan éjszakáit nem a növekvő gondok, és nyomorúság okozzák, hanem az ország határainál üvöltöző bevándorlók. Meg a dübörgő gazdaság zaja. Szeretném megérteni, hogy egy kétségtelen diadalmenetet keresetlen szavakba öntő dörgedelem helyszínéül miért nem a Pancho Arénát választották. Ha 5 év után annyira jól teljesítünk, ha túl vagyunk már összefogáson, megújuláson, elrugaszkodáson, emelkedésen, gyarapodáson.

Hát szerintem azért. Mert oda, ahova Orbán Viktornak, a nemzet szolgájának, és az ő hatalmas arcának bejárása van, oda nem fér be a rosszindulatú, mindenütt kérdezősködni, mert tájékoztatni akaró média. Oda nem kell kritika, intrika, összeesküvés, sajtószabadság, csak monoton bégetés, és előre megbeszélt tapsrend. És azért is, mert a paranoiába süllyedt kormányzat saját magának otthon az ágyban, lefekvés előtt azért bevallotta Matolcsytól Balogig: már nekünk is kínos, hogy tulajdonképpen szó nincs itt elrugaszkodásról, és nem is volt soha. Vagy ha igen, akkor esetleg a valóságtól való elrugaszkodás értelmében. Akkora ívet írt le az elrugaszkodásunk, hogy sikítva zuhanás lett belőle. Az emelkedésből becsapódás. A gyarapodásból földbe fúródás.

Ez a cikk arról szól, hogy tökéletesen mindegy miről beszélt Orbán, miként veregette vállon magát, a rengeteg igazságtalan európai koki és saller után miként ajándékozta meg magát egy kis jól megérdemelt, objektív öndicsérettel.

Ennél tisztábban ugyanis már nem fog látszani, ki ez az az ember valójában. A nemzet szolgája, aki néhány napja még férfiasságra intette a népet. Aki annyira férfi, hogy a kicsinyesség és álszentség legvisszataszítóbb útját választotta megint: nem azt mondta ő, és polgári alapítványa, hogy nincs szükségünk ellenségekre, megvagyunk mi szűk családi körben. Mi kizárólag locsogni szoktunk a sajtószabadságról, miközben lehetőleg úton-útfélen szájba rúgjuk, ellehetetlenítjük, kitiltjuk a média gyűlölt munkatársait.

Miért? Mert régen nem vagyunk már képesek stadionokat megtölteni könnyes szemű, hálás hívek tömegével, régen nincs már társadalmilag hasznos ötletünk, jó szándékú és hiteles szó, amit kiejthetnénk anélkül, hogy ránk szakadna a mennyezet, szájnyalogatásunk sebességén pedig érezni lehet a végjátszma napjainak hátborzongató előszelét. Ezért maradt az öncélú, pitiáner szívatás. Az jöhet be, akit mi akarunk, azt tiltunk ki, akit mi akarunk. Így jártak, ha nem képesek felfogni a sajtószabadság és a demokrácia fogalmak valódi, polgári jelentését. Kényelmetlen kérdések nélkül, zavaró jelenlét nélkül. Mert egy kormányzati rendezvény Magyarországon magánügy. Nem tartozik a sajtó másik felére, és a sajtó másik feléből tájékozódó népre.

Részben örülök annak, hogy Orbán Viktor és polgári bandája megint az undorító kicsinyesség mellett döntött, ami miatt az ügy sokszor nagyobb nyilvánosságot kapott, mint amit egyébként megérdemelt volna. És nem a háromnegyed órás sunyi hadova – amibe, ha jól értettem egy burkolt buzizás és cigányozás is belefért –, hanem az a része, hogy az Európai Unió tagországában a sajtót nem látják szívesen olyan kormányzati bulikon, ahol esetleg eszükbe jutna kérdezni, és amelyekről aztán tájékoztatni is akarják a nemzetet. Amely nemzet már nem nagyon hiszi el, hogy a polgári Magyarország bigott vallásosságot, a miniszterelnök úr tiszteletére szervezett hálaadó szentmiséket, idegengyűlöletet, és öncélú, kirekesztő fajmagyarkodást jelent, a folyton éhes, haszonleső udvartartás zsebeinek és feneketlen gyomrának tömködése mellett.

Leírtam már, megismétlem: közeledik a nap, amikor ez a tartalmatlan pofátlan locsogás a szűk családi körön kívül tényleg már senkit nem fog érdekelni. Ami meg igen, arról majd a vádlottak padjáról nyújthatsz tájékoztatást, Orbán elvtárs! A sajtó- és véleményszabadság nevében.

U.I. Isten éltessen, Orbán! A hálaadó szentmisére ne várj, nem megyek.

Továbbiak:

Így töröld bele a lábad 799 999 magyar állampolgárba!

Aki nem hajlandó Orbán kottájából muzsikálni Felcsúton

Négy kiló szalonnába öntött nemzeti tragédiánk