Szíriában, egy menekülttáborban, amely ma az Iszlám Állam túsza, egy fiatal palesztin megpróbálja hangjegyekkel elviselhetővé tenni a túlélők életét, „Itt csak pusztulás van, táplálni kellett a szellememet” mondja.

Ha úgy adódik, hogy elmehetnek ebbe a pokoli kőrbe, ami a Yarmouk-i tábor, - 18 000 emberi lárvákká vált lélek, egy falu romjain, ahol nyüzsögtek a kereskedők, és a tehetős polgárok, rajzottak a gyerekek, amelyet ma az Al-Kaida és az Iszlám Állam dzsihadistái uralnak – nem szabad meglepődniük, hogy a levegőben Beethoven hangjait hallják. Valahol egy sarokban, a romhalmok között Aeham hívja ki a halál démonát a zongora elefántcsont billentyűinek leütésével.

A teljes neve Aeham Ahmad, de mindenki ragaszkodik ahhoz, hogy Yarmouk legendás zongoristájának nevezze. Minden nap, amikor felhőtlen az ég, azaz szünetel az eső, és két év óta rakéták, bombák és puska lövedékek zúdulnak Yarmoukra , Aeham elhagyja a házát – vagyis ami maradt a szétlőtt szobáiból - előveszi a gyümölcsárus bácsikája kézikocsiját, rajta a zongorával és zenélni indul, makacsul, hogy elvigye az élet hangját az üres és fekete tornyok között elveszett emberek számára. Közelebbről nézve Aeham olyan mint egy képregény figura: 27 éves, ül a zongora billentyűi mögött, kopott nadrágszára túl hosszú, pulóvere lóg sovány vállán, dühös tekintete alatt komoly mosoly. Hasonlít a mitikus Handalára, az igazságért és önrendelkezésért küzdő palesztin harc hatalmas szimbólumára. Aeham is palesztin, egyike annak a 18 000-nek, akiket a yarmouki menekült táborban tartanak fogva.

A zenét mindig a szívében őrizte. Elmeséli, hogy már ötéves korában a zongorához ült, még gyerekként iratkozott be a damaszkuszi arab konzervatóriumba. Két évvel ezelőttig gyerekeket tanított a táborban, míg a háború 2 évvel ezelőtt egy kissé csitult. „ Az ostrom kezdetekor abba akartam hagyni a zenét, semleges akartam maradni a szíriai konfliktusban. Falafelt árultam és a zenét bezártam a szívembe. De hat hónap után nem sikerült benn tartanom, erősebb volt nálam. Ezért a zongorát rögzítettem a gyümölcsárus nagybátyám kocsijára és elindultam vele a legelkeseredettebb negyedekbe, hogy visszaadjam a reményt”.

„ Mindenütt csak pusztulás volt. Mindazok a kedves személyek, akik örömteli zajongásukkal benépesítették az utcákat, elmentek”. Aeham fájdalma két évvel ezelőtt december 16-án éjjel öltött testet, amikor Yarmouk elesett. A tábor kezdetben a lakói és a polgári bizottságok akaratából semleges volt, csak részben voltak szolidárisak a kormány elleni tüntetőkkel, azon az éjszakán azonban megadták magukat a fegyvereseknek: az alkaidaista Al Nuszra Frontnak, és a dzsihadista Al Furkannak, akik csatlakoztak a szíriai Szabad Hadsereghez. Behatolásukkor a tábor kiürült: december 17-én több mint 140 000 civil menekült el. Csak a legszegényebbek, a betegek és az öregek maradtak, 18 000 –en pedig az Al-Kaida és az Iszlám Állam túszai lettek. Yarmouk a Damaszkusz elleni támadás hídfő állásává vált.

„Az éhség és a támadás ellenére folytattam a zongorázást. Először csak klasszikus zenét játszottam; ma már olyan darabokat komponálok, amelyek a válságról szólnak.” Hosszú, sovány és a hidegtől gémberedett ujjaival Yarmouk zongoristája a kis és nagyobb éhező, és rongyokba burkolózó gyerekeknek játszik. Vérszegénység, angolkór és éhezés következtében kb. százan haltak meg. „Ígéret, ígéret, ígéret, mialatt az emberek meghalnak” - éneklik, sőt üvöltik a fiatalok a zongora mellett, miközben a mentőautó szirénája süketíti meg őket.

Aeham nem adja meg magát most sem, amikor Yarmouk az Iszlám Állam és a szíriai Al Quaida barbárjainak prédájává vált. Néhány nappal ezelőtt azt írta: „Ne menjetek el, jöjjetek vissza, túl sokáig menekülünk”

Mialatt Aeham hangja eltávolodik, Zeina Hashem Beck neki ajánlja versének alábbi sorait: „Szóljon nekünk a zene, szomorú ember, amely a kenyérmorzsákról beszél, szóljon a hangjegy az álmunkért, egy másik a fák madaraiért, akiket az éhező gyerekek ettek meg. Itt nincsenek koncerttermek, csak meggémberedett ujjak és a kutyák csontvázai. Alkoss ezért egy vidám arab dalt, azért hogy úgy halhassunk meg, mint a madarak, amelyeket énekelve, énekelve ettünk meg.”

A történet szomorú, remélhetőleg nem végleges epilógusa: az Iszlám Állam milicistái felgyújtották Aeham zongoráját…