Olvasom az okosságokat jobbról, balról, középről. Vagyis középről nem, mert olyan nincsen, de valójában jobb és bal se nagyon. Maradjunk inkább a "lent" és "fent" meghatározásoknál, mert az sokkal valóságosabb és helytállóbb. Tehát szívom magamba a tudást, mint mindenki más. A "fent" igyekszik meggyőzni róla, hogy nagyon jól van minden, boldog és elégedett vagyok, minden csak és kizárólag rajtam múlik, ne hallgassak az ellenségre.

A "lent" arról győzköd, hogy minden rosszul van, én is rosszul vagyok, de amikor ő lesz újra a "fent", akkor nekem nagyon, de nagyon jó lesz! A magam részéről gondolkodóba esem. Szokásom ez, csak ajánlani tudom mindenkinek. Elég információ bombáz minket, össze lehet rakosgatni a valóságot. Ha akarjuk. Ha nem félünk attól, amit látni fogunk végül.

A tegnapi nap híre a 444-en, hogy egy fóti óvodába látogatott két helyi önkormányzati képviselő. Nem a mosdók állapotát óhajtották ellenőrizni, hanem célzottan az egyik képviselő születésnapja alkalmából mentek a dedóvóba. Vittek magukkal 30 kiló almát és jóleső elégedettséggel tekintették meg a kicsik műsorát, melyet az óvónénik tanítottak be a gyerekeknek. Külön azért, hogy felköszöntsék Merkwart Krisztián Dunakeszi jobbikos képviselőjét huszonharmadik születésnapja alkalmából. Tényleg! Komolyan!

A negyed évszázada annyira vágyott demokráciától sikerült eljutni a személyi kultusz egészen torz, de egészen elfogadott eszméjéig. A pedagógusok (nem csak most és nem csak Fóton) természetesnek, talán még kötelességüknek is érezték, hogy betanítsák az önvédelemre képtelen kicsiket egy versre, dalra, valamire. Ezt a pedagógusok magától értetődőnek vélték, a szülők nem borították az óvoda vezetőjére az asztalt, az önmagát politikusnak megélő huszonéves ifjonc pedig örült. 30 kiló alma ára. Igazán megéri. Egy kis ünnepség, egy kis politikai pedofília, fotók a közösségi oldalon. De jó!

Nem hördülünk, nem háborgunk. Miért is tennénk? Hiszen ez természetes dolog. A miniszterek elnöke őt ábrázoló festményeket kap ajándékba, a kormányablakot rímbe szedik és ünneplik egy másik oviban és lehetne sorolni a bárhol máshol közfelháborodást keltő, de nálunk egy morranást sem érő eseteket.

Egy egész ország igyekszik visszabújni Kádár kötényébe, ha már a szülőcsatorna nem kétirányú. A magát jobboldalinak valló pártokat támogató csakúgy, mint a magát baloldalinak hirdető. Egyfajta védettséget vár mindenki. Biztonságot és azt, hogy megmondják: merre az előre. A felelősség, a személyes felelősség az, amit nem szeretnénk. Senki sem. A demokrácia alapját utasítjuk el, alap nélkül pedig hiába építgetünk hol ilyen, hol olyan szalmakunyhót. Az első szél ledönti, ráadásul egyazon szalmából építgeti újra az aktuálisan regnáló hatalom, legfeljebb más alakúra formálja azt.

Nem vonjuk felelősségre a politikusokat, a pedagógusokat - például az idézett esetben. Szülőként nem vállaljuk a felelősségét annak, hogy botrányt csapjunk, kikérjük magunknak a gyermekünk fel- és kihasználását. A magát politikusnak gondoló ifjonc úgy érzi: ez jár neki. A pedagógus úgy érzi: ezt megteheti. A szülő úgy érzi: nincs beleszólása. 

Kis szelete a közéletnek, de nagyon jellemző. A politikai élősködő mindenható, a közalkalmazott a nadrágszárhoz törleszkedik, az átlagpolgár ezt természetesnek érzi és lapít.

Az már nem igazán tűnik fel senkinek, hogy az atyáskodó, védelmező állam eszméje nem működik. Nem is működhet. Cserébe a lakosság kiskorúsításáért, a jogok és lehetőségek korlátozásáért a világon semmit sem ad a kormány. Egyrészt azért, mert a tulajdon gazdagodásával van elfoglalva, másrészt azért, mert nincs semmije. Nincs a kezében egy varázspálca, amivel biztonságot, jólétet és általános boldogságot tudna az alázatos nép közé szórni. Egyik kormánynak sincs ilyen. Nem is volt, nem is lesz.

A "nép" csodavárása töretlennek tűnik. Több Óz is kínálja magát megvételre, lehet válogatni. Mindegyik azt ígéri, megvédi a híveit a gondoktól, az ellenségtől, a szegénységtől de főként a másik Óz-tól. Közben pedig azt kellene megérteni, hogy egyenként és együtt, közösen, polgárként tudunk csak haladni. Valamerre. A személyes felelősség vállalása nélkül csak ámítjuk magunkat. A polgároknak vannak kötelességei, de vannak jogai is. A kormányoknak kötelességeik vannak a társadalommal szemben. Kormányként, de egyenként, személy szerint is. Név szerint is. 

Ha ez a felelősség elkenhető és nincs következménye a korrupciónak, a hatalommal való visszaélésnek, a személyi kultusz építgetésének, akkor ez a társadalom nem érett meg arra, hogy felnőttként tekintsen önmagára. Akkor valóban csak a kádári kötény illúziója marad mindaddig, ameddig a valóság ki nem borít a biztosnak gondolt menedékből. Az elmúlt rendszer sokba került. Akkor is így van, ha ezt akkor - benne élve - nem tudhattuk. Az árát most is fizetjük, gyermekeink számonkérik rajtunk. Pedig akkor nem volt választásunk. Most van. Azok a fiatalok, akik az előttük járó generációt okolják mindenért, semmivel sem jobbak, bölcsebbek, tisztábbak. Az új diktatúra csíráit már ők (is) nevelgetik, fel sem fogva, hogy a számukra ismeretlen múlt rendszerbe vágynak vissza. Nincs mentség, mert a feltételek mások, a lehetőségek adottak, csak élni kellene velük. Nincsenek szovjet tankok, nincs vasfüggöny. Szabadság van, de nem tudunk élni vele és úgy tűnik, nem is akarunk.

Ezzel talán nem is lenne baj, hiszen történelmi léptékben pár pillanat múlt csak el a rendszerváltás óta, a tanulási folyamat elején járunk.

Csakhogy én például történelmi léptékben mérve percekig élek és az életem fele már elfogyott. Attól tartok, mindenki más élete sem évezredes, tehát most és itt kellene kiszakadni a hamis illúziók keltette posványból.

Vagy beülhetünk az óvodába mindannyian és örvendezhetünk a kamaszkorból alig kilépett "politikus" születésnapján körtáncot lejtő gyermekeink ártatlan kedvességének. 

 Hát nincs egy rendes bolond ebben az országban?

Egy kicsit lopós, de mi így szeretjük 

Miért nem rúgjuk már le onnan?