Érpatakot írunk, 2014 novemberét. Egy részeg helyi lakos bemegy a polgármesteri hivatalba, és ha már ott van – részeg ember általában igazat mond alapon – számon kéri a különféle egyenruhák és bohócruhák iránt különös vonzalmat érző Orosz Mihály Zoltán polgármesteren ezeknek a legalábbis fura ruházati cikkeknek a viselését, elküldi őt a női nemi szervbe, és nem éppen udvariasan felszólítja, hogy ne vigye túlzásba ezt az öltözködésbeli hóbortot. A település első embere rendőrt hív, a megbotránkoztató és félelemkeltő viselkedés miatt emberünket januárban meghallgatás nélküli eljárásban, garázdaság miatt 50 ezer forintra büntetik. Nincs vége. A nyomorult idős ember utólagos bocsánatkérését, a tekintetes úr nagylelkű megbocsátását, no meg az esetről készült hangfelvételt tartalmazó összemixelt videót feltöltik a YouTube-ra. Elrettentő példa és követendő modell gyanánt, örök tanulságul eljövendő alkoholistáknak, engedetlen polgároknak: Érpatakon (egyelőre tudomásommal még csak ott) a bűnmegelőzés leghatásosabb módszere a nyilvános megaláztatás.

Bevallom az utóbbi évek egyik legnyomasztóbb, legkínosabb 4 perces videóját volt szerencsém megnézni, és bár nem tudom, hogy Érpatak Döbrögije eltekintett-e a nyilvános botozástól, korbácsolástól, kiköttetéstől, a gyomrom összeszorult a felvétel láttán-hallatán. A primitív pöffeszkedés, a kajánul elégedett vigyor Orosz ábrázatán, miközben a visszaeső alkoholista ember több ízben töredelmesen bocsánatot kér, annyira elkeserítő, szomorú, egyben dühítő, hogy csak hosszas tépelődést követően sikerült szavakba öntenem, amit gondolok-érzek.

Az én olvasatomban a történet egyszerű: egy esendő ember részegen bemegy egy hivatalba, ahol nyilvánosan dehonesztálja (?) annak vezetőjét. Ezért (méltányosan, vagy sem) megbüntetik, ő ezt kifizeti, ezzel kiegyenlíti a számlát. Helyes. Ezen felül - nem tudni milyen indíttatásból - személyesen is bocsánatot kér a polgármestertől. Szép és jó. Ami ezután következik, az viszont teljesen elképesztő: a polgármester felveszi, összevágja, megszerkeszti, feltölti a történetet az internetre.

Mivel nem szoktam részegen berontani polgármesteri hivatalokba, és nem is gondolom, hogy ez egy társadalmilag felkarolható viselkedési minta lenne, úgy vélem, az ittas, valószínűleg idült alkoholista ember nagyjából már akkor veszített méltóságából, amikor balhét kreált, úgy értem, az alkohol felszabadító hatása alatt véleményt nyilvánított települése vezetőjével kapcsolatban. Ami ezután következik, az egy bohócruhás pojáca perverz lelkületének manifesztálódása: azon élvezkedik, hogy megalázhat egy látványosan lecsúszott, de semmiképpen nem közveszélyes embert.

Belegondolni sem akarok abba, hogy a bácsi kényszer hatására jutott arra a felismerésre, hogy nem elég az 50 ezer, egyúttal lemegy kutyába is, bár az érpataki modell alapját képező, folytatásos tanítómesét szemlélve, kétségem sem lehet afelől, hogy ez így volt. Mert Orosz Mihály Zoltán beteg okító videói még véletlenül sem arról szólnak, hogy miként lehetne szerencsétlen embereknek kitörni a mélyszegénységből, felzárkózni, esélyt teremteni, megmaradni, gyarapodni, hanem arról, hogy miként csináljunk hülyét egyébként is megalázott, megfélemlített szerencsétlenekből.

A szörnyű videó mélypontja, amely egyben a megfogalmazott üzenet aljasságát is mutatja, amikor a teljes önmegsemmisítés jegyében a bácsi kimondja: „félcigány vagyok, sajnos.” A pillanat gyalázatát csak az tehette volna elviselhetetlenebbé, ha az iszákos parasztja közben kucsmáját gyűrögetve, szemét lesütve, egyik lábáról a másikra állt volna a méltóságos úr előtt. Aki egyszemélyben emberi sorsok alakítója, életben maradást szavatoló segélyosztások korlátlan ura. Kegyetlen, hátborzongató pillanat: amikor a kijózanodott, kiszolgáltatott ember úgy érzi, félcigányságáért is bocsánatot kell kérnie.

Mert ugye van ez a jobbágyi meghunyászkodástól mindig új erőre kapó szélsőjobbos viselkedés: amikor engem, Orosz Mihály Zoltánt ér sérelem, egyből a jogokra, szabályokra, a törvény mindenhatóságára hivatkozom. Ha én, Orosz Mihály Zoltán teli torokból szidom a homoszexuálisokat, két kézzel akasztom a zsidó bábokat, nyakamon dagadó erekkel éltetem Szálasit, véleménydiktatúrára és médiaterrorra hivatkozva, őrjöngve utasítom rendre az engem bíráló újságírót, akkor azt vélemény- és szólásszabadságnak hívják. Amikor egyenruhába bújva, fegyverrel a vállamon habzó szájjal zászlót égetek, vagy követ töretek elkeseredett közmunkásokkal, az nem megbotránkoztató, de ha félresiklott életű, ittas emberek merészelnek bírálni, azoknak (egyelőre) szimbolikusan kötél jár, és örüljön a (fél)cigány bűnöző, hogy nem kellett kezet csókolnia. Vagy csizmaszárat.

Magyarország, te Tapolcán át vezető, konszolidálódó Érpatak! Nem tudom, érzed-e ennek az egyelőre példátlan, de egyáltalán nem elszigetelt és nem is veszélytelen esetnek a tragikumát? Nem tudom, felfogod-e milyen szellemi szakadékokat és lelki mélységeket kell megmászni ahhoz, hogy az embernek ne szoruljon ökölbe a keze ettől a négy perctől? Nem tudom, kell-e ennél nyugtalanítóbb folytatás ennek a szadista, perverz, szélsőséges dühöngésnek?

Orosz Mihály Zoltán nem ártalmatlan pojáca, nem egy bazári majom, aki folyamatosan farsangi lázban ég, és nem is egy szánalmas bohóc. Ez az ember önmagában egy kor- és kórtünet, a feudalizmusba visszatérő Magyarország erkölcsi-értelmi züllésének görbe tükre.

Minden porcikám tiltakozik ez ellen a szükségszerűség ellen. Az ellen, hogy ma Orosz-félék gyalázatos ügyködéseihez kelljen ölbe tett kézzel asszisztálni. Hogy egy szerencsétlen alkoholista megalázó helyrerakása YouTube-ra feltöltendő népnevelő tartalommá avanzsálhat. Pillanatnyilag úgy tűnik, az urambátyám korszakba visszalépett Magyarország jelene egy hatalommániás, gátlástalanul korrupt jobboldalról, és egy újnyilas, különféle egyenruhákba öltözött, uszításban élen járó szélsőjobboldalról szól.

Ha ezt még sokáig hátradőlve szemléljük, senkinek ne legyen kétsége afelől a szép új világ felől, ami 2018-ban ránk virrad majd. Akkor már egyáltalán nem biztos, hogy Döbröginek egy bocsánatkérés elég lesz.