Kedves olvasóm, találkoztál már valódi szegénységgel? Ó, nem arra gondolok, amikor aluljáróban, parkokban, árkádok alatt, hanyag eleganciával kikerülöd a „csöveseket”, és arra sem, amikor ülsz a pirosnál a kocsiban és megszólítanak, Fedélnélkülit árulva, vagy csak szimplán koldulva. Ezek mind azok az esetek, amikor akár félre lehet nézni diszkréten, lehet hírtelen a rádióval matatni az autóban, vagy csak oldalra nézni mereven, nem kell, nem kötelező észrevenni a szegénységet, nincs!

Persze van olyan is, amikor valahogy, mégis meg tud szólítani egy kép, egy írás, szembesít a szegénységgel, ilyenkor talán könnybe is lábad a szemed, és magadban felsóhajtasz – de jó nekem!

Budapesten, a II. János Pál pápa téren, minden második héten, szombaton, ételosztás történik, tegnap ott voltam, elmesélem, amit láttam, amit éreztem.

Én is találkoztam már nagyon jól sikerült szívbe markoló fotóval, amivel a szegénységet próbálja a jó fotós, egy képben elmesélni, megláttatni. A valódi szegénység ennél sokkal rosszabb, mélyebb.

Napsütés, zöld fű, új metrómegálló, a volt Köztársaság tér, ami ugyanúgy nem létezik már, mint a Magyar Köztársaság, de ez csak egy kósza gondolat. A metróállomással srégen (ferdén) szemben, a játszótér mögött, hosszú sor kígyózik. Nők, férfiak, öregek, középkorúak, fiatalok és gyerekek, igen gyerekek. Ez nem a régi szocialista filmek vidám, gulyáságyús, nevetgélős sora, nem is a menzák jól ismert, beszélgetős, tálcatologatós hangulata. Néma emberek sora, lehajtott fejek vagy távolba néző tekintetek. Nincs szemkontaktus, nincs mosoly, üresség van, közöny, szürkeség, emberek az árokban, ahová be lettek rúgva! A legszörnyűbb pedig a felismerés, én is állhatnék közöttük! Nem rongyokba burkolódzott hajléktalanok sora lépdel előttem, hanem ugyanolyan emberek, mint én, farmerban, pólóban, ingben, kisgyerek, a hóna alatt labda, annyi idős, mint a fiam, a könny elhomályosítja látásomat. 

Nagy levegő..., és düh!
Fotózok, senki nem szól rám, hogy tegyem el a gépet, rám sem néznek, fel sem néznek, araszolnak, el, mellettem. Emberek, akiknek már nincsenek”jogaik”, csak egy tál meleg étel a kezükben, amit sokan már ott a sorban befalnak. Süt a nap, a sor nem fogy, csak a sorszámok, 400 ember, ennyinek jut ma…

Tóth Kata, beszélgetünk, anyja-apja egy személyben az ételosztásnak. 
- Róbert bácsi népkonyhája? – kérdezem, nevetve hárít – Á, dehogy!
- Teréz anya? – kötöm az ebet a karóhoz, rázza a fejét – csak egy ápolónő, egy nővér!

Mesél, hogyan kezdte, hogyan kezdték a barátaival, 2013 - as árvíz, ők pedig csináltak egy szendvicsgyárat, azoknak a civileknek, akik kint dolgoztak a töltéseken, mert segíteni akartak! Pár nap alatt 16.000 szendvicset gyártottak le, és miközben beszél, csillog a szeme, utána meg valahogy jött ez, hogy segíteni kellene az utcán élőknek, végül is ez a hívatása, segíteni! Köhög, rázza a fejét, nevet, tegnap még 40 fokos láza volt, de csinálni kell, várják az emberek, várják az éhes szájak. 
- Mégis hogyan, van valamilyen konyha? – érdeklődöm, megint nevet – ja, innét pár saroknyira a konyhám, ott csinálunk mindent!
…és mondja, tényleg itt lakik pár saroknyira, a II. János Pál pápa tértől, igaz nem a harmadikon, hanem a földszinten, az egyik barát a kisbuszával kihordják az ételt, és ő, vendégül tudja látni a barátait, a „családját”.
- A lakásba, azért egy kicsit nehézkes lenne mindenkit beengedni – és mosolyog, ragyog az egész nő. 
Szinte felfoghatatlan az a vállalkozás, amit képvisel, komolyabb háttér nélkül, az a hatalmas energia, amit belerak, ami működteti Kata ételosztó tevékenységét. 
- Hogyan, miből? Van valamilyen alapítvány, szervezet? - és megint csak mosolyog – Nincs, vannak jó szándékú emberek, vállalkozók, magánszemélyek, akik önzetlenül segítenek, cserébe oklevelet adok!

Közben mindenre figyel, odakiált az ételosztó önkénteseknek, figyeljenek az adagokra – Néha megszalad a kezük – csóválja a fejét – nagy a szívük, de nem lehet! Ma sem jut mindenkinek! 

A sorszámok fogynak, csak az ételre várakozók sora nem!


Kéthetente 400 adag, ennyire van kapacitása, ennyit tud megfőzni az ételosztás idejére, tudna 1000 adagot is osztani, de ahhoz kellene felszerelés, neki pedig nem telik rá! Kellenének 70 literes fazekak, de a nagy álom egy ipari főzőüst, azzal még több embernek lehetne segíteni!

Arra a kérdésemre, hogy miért nem próbálkozik Széles, Csányi formátumú vállalkozókkal vagy politikusokkal, elkomorul! 
- Névre szólóan írtam idén januárban, minden egyes országgyűlési képviselőnek levelet! – bosszúsan legyint egyet – szerinted hányan válaszoltak? Egy sem! Beszélhetünk itt baloldaliságról, meg kereszténységről, ezeket az embereket – mutat rá a sorra – leírták! Azt is felajánlottam, hogy jöjjenek ide, osszanak ételt, nem pénzt kértem, hanem adományt, élelmiszert, amit mi megfőzünk, kiosztunk. Semmi reakció! Nincs itt szociális érzékenység, ezek az emberek csak akkor kellenek, amikor a politikai érdek úgy kívánja!
Az Összefogás párt elnöke, Szepessy Zsolt, a volt Monoki polgármester, például több alkalommal bejelölte magát, hogy résztvevője az ételosztásnak, de még soha nem láttam itt! 

Megkérdeztem Katát, hogy szokott-e sírni még, vagy már az évek alatt belekeményedett, beleszokott a választott feladatába?

-  Szoktam! Amikor az ember gyerekeket lát, egészen kicsiket is, vagy amikor látom, hogy valaki először jelenik meg, mert nem tud már a jövedelméből megélni, nem bír a felvett hitel törlesztése mellett, vagy csak a rezsi mellett, ételre pénzt kiadni és szégyelli, de nagyon, hogy ide jutott! Hatalmas harcokat vívnak itt az emberek, és legfőképpen önmagukkal! Nekem pedig az fáj, hogy nem tudok mindennap itt lenni, hogy nem tudok még több embert ellátni!

Tóth Kata elérhetősége annak, aki segíteni akar!

facebook : CivilKata
email : kata7011@gmail.com
Telefonszám : 06- 70/517-3533