Sorozatunk harmadik részében újabb tévhiteket igyekszünk eloszlatni a magyar történelemből, hiszen sok olyan tévedést tartalmaznak a történelemkönyvek, melyet előszeretettel taníttatnak meg velünk. Ennek okait már a korábbi írásokban fejtegettem, hiszen a korai magyarság történetében, valamint az azt követő középkori történelmünkben is akad számos olyan történelmi esemény, ami rosszul rögzült a köztudatban. Nézzünk meg pár példát az ún. "török korból"!

A nándorfehérvári csata, és ami mögötte van

A nándorfehérvári diadal jelentősége mindenki számára ismert. Az 1456-ban történt csata a magyar-török háborúk egyik legjelentősebb eseménye, annak végkimenetele miatt pedig a mai napig büszkék vagyunk az akkori hősökre. Ennek egyik legjelentősebb alakja Dugovics Titusz volt. A legenda szerint, mikor már a magyar várvédők nem bírták tartani a falakat, a törökök beözönlöttek a réseken, és az egyik török ostromló így jutott fel a vár bástyájára, hogy a vár bevételét szimbolizálva, kitűzze a török lófarkas zászlót. Ekkor azonban ott termett a Vas megyei vitéz, Dugovics Titusz rárontott a törökre, birkózni kezdtek, és mikor érezte, hogy nem bír vele, magával rántotta a mélybe. A vár védőinek hősiességét nem elvitatva, de ez a legenda sajnos nem igaz. Bonfini, a későbbi Mátyás király krónikása is leírja ezt a történetet, azonban ő Dugovics neve nélkül. Ez a szimbolikus tett több más csatában is megjelent, amolyan vándormotívumként, hiszen a győztes csaták felnagyításában előszeretettel használták a korban a történetírók. A későbbi magyar történészek azt is kiderítették, hogy Dugovics nevű nemesi család nem is élt a középkori Magyarországon. Ugyanakkor az is tény, hogy a vár megvédéséhez megannyi valóságos, bátor katona kellett, és a csata eredményeként 65 évre megállították a törökök terjeszkedését.

De a csata utóéletével kapcsolatban nem ez az egyetlen tévedés. A beiktatásakor Konstantinápoly visszavételét megcélzó III. Calixtus pápa 1456. június 29-én, vagyis egy héttel a nándorfehérvári ostrom kezdete előtt kiadott egy pápai bullát, az ún. Imabullát („Bulla Orationum”), melyben felhívja a figyelmet, hogy a reggeli és az esti harangszó mellett délben is kongassák meg a harangokat, ezzel is figyelmeztetve a keresztényeket, hogy a Balkánról ki kell űzni az iszlámot.

Nándorfehérvár ostroma eleve a bulla kiadása után kezdődött el, és a győzelemre július 22-én került sor, tehát a Bulla szerint akkor már 3 hete harangozni kellett délben is, tehát a harangszó eredetileg nem emlékeztethetett a nándorfehérvári hősökre. De a dolog érdekessége, hogy a nándorfehérvári diadalnak a híre előbb érkezett meg Budára, mint a pápai bulla. Mint minden győzelmet, a nándorfehérvárit is harangozással fogadták az emberek, igaz nem délben, és nem is rendszeresen. Azonban nagyon rövid idő alatt, még abban az évben már bevezették a kötelező déli harangozást is, így fordulhatott elő, hogy a harangozásra okot adó események, úgymond összemosódtak. Ráadásul, mikor a pápa augusztus 6-án értesült a diadalról, Ő maga is újabb értelmezést adott a déli harangszónak: „Minthogy Isten győzelemre segített a keresztények fegyvereit, a déli harangszó alatt elmondott imák egyben legyenek a hálaadás imái is.” Ugyanis a pápa a győzelmet a déli harangszó bevezetésének tulajdonította, de, mint a leírtakból kiderül, a pápa is tévedett, hiszen ekkor még a bulla intézkedései nem kerültek bevezetésre Magyarországon.

Mátyás és a jeges Duna

Mátyás közfelkiáltással, a Duna jegén történő királlyá választását a történészek a mai napig vitatják. Apja, János a fent leírt nándorfehérvári csatát követő pestisjárványban elhunyt, idősebb fiát, Lászlót, egy politikai gyilkosság következtében, 1457-ben a Cillei-párti főurak kivégeztették. Innentől szinte polgárháborús helyzet alakult ki az országban, így Mátyás sorsa is nehézre fordult. A megerősödött Hunyadiaktól tartó V. László király előbb Bécsbe, majd Prágába menekült. 1457 novemberében azonban V. László váratlanul meghalt, ami új helyzetet teremtett. Az addig viszályban álló főurak végül kiegyeztek, hogy egy olyan királyt választanak, akin keresztül könnyen érvényesíthetik az érdekeiket. Így 1458. január 12-én, Szegeden Mátyást jelölték a trónra, a Budára, illetve a pesti Rákosmezőre összehívott országgyűlés így valójában formalitás volt. Először a főurak és főpapok egyeztek meg a budai Várban a pápai legátus társaságában, majd a Pesten gyűlésező köznemesek is csatlakoztak hozzájuk, ennek azonban az előzmények miatt már nem volt különösebb súlya.

Az tehát biztos, hogy a koronázás nem a Duna jegén zajlott, de az nem egyértelmű, pontosan mi is történt a befagyott folyón, arra számos elmélet létezik. Sokak szerint a polgárok vonultak ki a döntéshozókra nyomást gyakorolva, mások szerint a nemesség vonult ki ünnepelni a döntést, de olyan elmélet is létezik miszerint Mátyás nagybátyja Szilágyi Mihály vonult ki a 15 ezres hadseregével, hogy „megkönnyítse” az országgyűlés döntését, hiszen Mátyás királlyá választásával nagybátyja nyerte volna el a kormányzói tisztséget.

Hogy melyik elmélet igaz, egyelőre nincs kőbe vésve, de a jelek szerint Mátyás ekkor még Prágában élvezte Podjebrád György „vendégszeretetét”, aki csak később, váltságdíj fejében engedte el az uralkodót, sőt arra is rávette Mátyást, hogy a lányát, Katalint feleségül vegye, annak ellenére, hogy eredetileg a két liga szövetségének megpecsételéséül Garai Annát kellett volna a királynak elvennie. Mindenesetre hamar kiderült, hogy Mátyás személyében nem egy könnyen irányítható uralkodót választottak meg a főurak. Mátyás még februárban félreállította Szilágyi Mihályt, majd a köznemességnek kedvező döntéseket vitt végbe az országgyűlésen, meggyűlt a baja huszita apósával, Podjebrád Györggyel is, valamint a Szent Koronát birtokló német császárral, III. Frigyessel is. Végül az akkori szokásjognak megfelelően 1464. március 29-én koronázták meg Székesfehérváron az akkor már visszaszerzett Szent Koronával, melyet az esztergomi érsek helyezett az uralkodó  fejére.

Dózsa György kivégzése

Az 1514-es parasztlázadás leverése után, a felkelés vezetőjét, Dózsa Györgyöt oly módon végezték ki, amit leírva is szörnyű elolvasni, nem még átélni. Ez is bizonyítja, hogy a magyar történelem sincs híján egészen brutális kivégzéseknek.

A korabeli leírások szerint a székely Dózsát meztelenre vetkőztették, majd a bosszútól fűtött nemesek tüzes trónra ültették, s tüzes koronát tettek a fejére. A hiedelemmel ellentétben azonban a trón nem volt „tüzes” csupán a korona izzott. Előbbit csak Petőfi Sándor A nép nevében c. költeménye miatt terjedt el. Ettől függetlenül nem lettem volna a helyében, sőt ráadásként, a parancs értelmében Dózsa követőinek még a húsából is ennek kellett.