Történelmünk talán leginkább eseménydúsabb évszázadai közé tartozik a XVIII., valamint a XIX. század. Ebben az időszakban a Rákóczi-szabadságharctól az I. világháború (vagy, ahogyan akkoriban nevezték a „Nagy háború”) kitöréséig a magyarság szempontjából sorsfordító események láncolata ment végbe.  A történelem órákon külön hangsúlyt kapott a már említett, Rákóczi nevével fémjelzett szabadságharc, a Habsburg abszolutizmus időszaka, a reformkor, majd az azt követő 1848-49-es forradalom.

Sorozatunk negyedik részében olyan tévhiteket ragadunk ki a XVIII- XIX. századi magyar történelemből, mely a fent felsorolt események részét képezték, azonban nem feltétlenül fedik a valóságot.

Letették-e a fegyvert a kurucok?

A szabadságharc leverésében rengeteg ok játszott közre (többek között járványok, átpártolások, a kuruc sereg sokszínűsége, külföldi támogatás hiánya), épp ezért, több vesztes csata után, már 1710-ben elkezdődtek a fegyverszüneti tárgyalások az osztrákokkal. 1711. tavaszán Rákóczi már nem tartózkodik az országban, a tárgyalásokat Károlyi Sándor tábornagy vezeti. Az akkorra már 10-12 ezer fősre csökkent kuruc sereg Magyarország északkeleti részére szorult vissza, gyakorlatilag oda, ahonnan anno 1703-ban a felkelés elindult.

A szabadságharc bukását elismerve Károlyi Sándornak nem volt más választása, mint letenni a fegyvert a majtényi síkon és aláírni a szatmári békét. Legalábbis így tanultuk az iskolában. Azonban az előző mondatban két dolog sem igaz: egyrészt az ún. szatmári békét nem Szatmárban írták alá, másrészt a majtényi síkon senki nem tette le a fegyvert. A korábbi osztrák, majd a később a kurucukhoz átálló Károlyi belátta, hogy nincs esély a harcok sikeres folytatására, ugyanakkor a fejedelemnek tett hűségesküjét sem akarta feladni. Áthidaló megoldásként a konföderáció vezetőit egy gyűlésre hívta össze Szatmárba, ahol a résztvevők április 27-én döntötték el, hogy elfogadják Bécs feltételeit, és hűségesküt tettek I. József császár és király nevére. Érdekesség, hogy I. József akkor már két hete halott volt, de ez nem befolyásolta az okmány érvényességét.

A békeokmány aláírása miatt Rákóczi megátkozta Károlyit, ennek ellenére a 10-12 ezer fős kuruc sereg április 30-án Majtény mellett a földbe szúrta a csapatok zászlóit, tehát nem a fegyvereket tették le. Ugyanis a békekötés feltételei közé tartozott, hogy a kurucoknak nem kellett letenniük a fegyvert, még a jobbágyok is megtarthatták azt. A tévedések helyesbítése érdekében fontos azt is kiemelni, hogy egy nappal később a szatmári megállapodást nem Szatmárban, hanem attól néhány kilométerre, Nagykárolyban, Károlyi Sándor kastélyában írták alá, Szatmár csak a kihirdetés helyszíne volt. A békekötés „leszervezéséért” Károlyi grófi címet kapott, majd 1741-ben tábornaggyá is kinevezték. Akkor már senki nem törődött azzal, hogy a fordulatos életű gróf egyszer már volt tábornagy, csak akkor még kuruc vezérként.

Vitam et sanguinem!

A pestisben elhunyt I. József utódja VI. Károly lett, aki a 1723-as Pragmatica Sanctiojában kimondta a Habsburg ház feloszthatatlanságát, valamint a dinasztia nőágú örökösödését is, amit élete során több európai nagyhatalommal is elfogadtatott. Ennek ellenére a császár halála után többen igényt tartottak a Habsburg trónra, megkezdődött az örökösödési háború, II. Frigyes porosz király példának okáért hadüzenet nélkül támadt a birodalomra. 1740- 1748 között Ausztria elvesztette Sziléziát, mely az osztrákok több frontos háborújának következménye is. A vesztes török háborúk, valamint a porosz fenyegetés arra kényszerítette Mária Teréziát, hogy 1741-ben összehívja a pozsonyi országgyűlést, hiszen tudta, hogy csak a magyar nemesség segítségével van esélye megvédeni koronáját.

1741. szeptember 11-én, ehhez az országgyűléshez fűződik a híres jelenet, mikor a magyar nemesség „Vitam et sanguinem pro rege nostro”, azaz „Életünket és vérünket a királynőért” felkiáltással az uralkodó mellé álltak. A döntésben pedig a királynő alakítása is nagy szerepet játszott, ugyanis a magyar rendek előtt gyászruhában, a csecsemő II. Józseffel az ölében jelent meg. Az is a legenda részét képezi, hogy a csecsemőt kicsi csipkedéssel sírásra bírva akarta elérni, hogy a magyar nemesek támogassák az akkor 24 éves uralkodót. A magyar rendek a fegyveres támogatásért cserébe a nemesi előjogaik visszaállítását kérték.

Tudván, hogy Mária Terézia 19 év alatt 16 gyermeket szült, a legenda akár igaz is lehetne. A számtalan festményen megörökített, megható jelenet azonban egészen biztosan nem így történt. A rendek felajánlásakor ugyanis a kis József még Bécsben volt, hiszen a királynő tartott az esetleges porosz ostromzártól. Az ifjú trónörököst csak a híres országgyűlés után hetekkel mutatta be hálája jeléül a magyar rendeknek a pozsonyi várban. Bár a jelenet maga nem történt meg, azonban Mária Terézia így is elérte a célját: a magyar nemesség több mint 21 ezer katonával járult hozzá a királynő hatalmának megszilárdításához.

A Nemzeti Múzeum és a Nemzeti Dal

Bizonyára mindenki ismeri a Nemzeti Dalt, Petőfi a forradalom népszerűsítésére írt költeményét. A Nemzeti Dalt Petőfi a naplója szerint március 13-án írta. Barátja, egy bizonyos Szikra Ferenc nevű jurátus beleolvasott a kéziratba, amely úgy kezdődött: „Rajta, magyar!”. Szikra elmagyarázta az ifjú költőnek, hogy előbb talpra kell állítani a nemzetet, és csak azután következik majd a „rajta”. Petőfi nem igazán szerette, ha a verseibe belenyúltak, de ez esetben kivételt tett, és megfogadta barátja tanácsát. Így két nappal később már a jól ismert „Talpra, magyar” felszólítással olvasta fel Petőfi a versét a Pilvax kávéházban.  Érdekesség, hogy a híres Landerer nyomdába, ahol a 12 pontot és a Nemzeti Dalt sokszorosították, Petőfi elfelejtette magával vinni a kéziratát, így azt fejből kellett először lediktálnia, mielőtt nyomtatásba került. A nyomdából frissen kikerült lapokat a Nemzeti Múzeumnál lévő tömegnek kezdték el osztogatni, illetve több oszlopra is kiragasztották a környéken. A 12 pontból és a Nemzeti Dalból is készült német fordítás, hiszen Pest-Buda polgárainak nagy része német ajkú volt.

Petőfi naplója szerint a verset elszavalta reggel a Pilvaxban, később az egyetemeknél, majd a nyomda előtt is. Azonban arról nem esett szó, hogy a Nemzeti Múzeum előtt is szónokolt volna, pedig Petőfi büszke természetét ismerve, azt biztos megemlítette volna. A múzeum lépcsőjén tehát, minden valószínűség szerint valaki más szavalta el, talán Vasvári vagy Irinyi. Ennek ellenére a múzeum lépcsőjén szavaló Petőfi idealizált képe olyan mélyen él tévesen a köztudatban, hogy a Nemzeti Múzeum lépcsősora mellett a mai napig ott egy tábla, ennek emléket állítva.

Lemaradtál az első három részről?

Akkor katt ide: I. rész, II. rész, III. rész