Vasárnap este kivételesen és most az egyszer egyetértettem a Nemzeti Hírtelevízió Nemzethy Híradójával: a tapolcai képsorok véresen kínos kapcsolgatása helyett legyen inkább operettszínház. Mert igen, drága feleim, beérett a kétszer kétharmad rothadó gyümölcse. Jobbiknak hívják.

Nem szeretném túllihegni, már mindenki megírta valamilyen formában mit jelent a Jobbik szimbolikus, bár nyilván a szimbolikuson icipicit azért túlmutató „történelmi győzelme”. Semmi nem történt. Semmi olyan, amit nem írtam volna le eddig különféle felületeken, évek óta kitartó szorgalommal. Most úgy érzem, nagyjából teljesen fölöslegesen. A Fidesz tudatos gyökérképzése, az oktatási rendszer gumicsizmával és hegymászóbakanccsal történő szájba rúgása, a demagógia és a rezsicsökkentés bikkfanyelvére lebutított állami kommunikáció megágyazott Rig Lajos páratlan tapolcai sikerének.


Most nem azért, hogy SS-RIGmusok rátetoválva a testre, de egyébként is messziről lerí emberünkről, hogy okos, intelligens, nem csoda, hogy ott állhatott csillogó-fátyolos tekintettel vasárnap este Vona jobb(ik)ján a reflektorfényben. (Hogy én a sarokig nem mennék el vele, az teljesen mellékes.)

Mondanám, hogy közönyös, értetlen, igénytelen, ostoba népnek ugyanúgy nincs hazája, mint a gyávának. Illetve van, de az olyan is: a fene ette meg. Nem feltétlenül azért, mert Rig Lajos egymagában, a szimbolikus győzelmével egyetemben, felszántja Magyarországot. Hanem mert legalábbis beszédes, hogy miután a választásra jogosult polgárok 62%-a otthon marad, a Fidesz-KDNP –ben, azaz a vesztes oldalon, van ember, aki úgy gondolja: a Fidesz mindenben ártatlan, amolyan hoffmannrózsáselsimonos dimenzióból közelítve, sajnos „besározta a kommunikáció”.

Nahát. Az persze önmagában is nagyon kemény, és egyre kevésbé fantazmagória-számba menő látomás, hogy mi lesz, amikor Orosz Mihály Zoltán, izraeli miniszterelnök alakú bábot akasztó, közmunkásokkal követ törető szittya magyar vezeti a Jobbik frakcióját, amikor Duró Dóra lesz az emberminiszter, és Zagyva Gyula leend Pintér Sándor. Az önmagában is kísérteties tudathasadást kelt a magát még mindig normálisnak tartó ember agyában, hogy feltette magának a kérdést: vajon a Fidesz-győzelem lett volna tragikusabb, vagy ez az igazi tragédia?

Tragédiáról talán még nincs szó, bár a vészharangok sokadik megkongatása célszerű lehet, a szolgálatos balra mutogatástól azonban most megkímélek mindenkit, főleg magamat. Csak annyit szeretnék világossá tenni: felháborít, hogy a kormánypárt megint úgy tesz, mintha ők nem ugyanazt a filmet néznék, mint én például. Ők nem tehetnek arról (meg amúgyis demokrácia van), hogy egy olyan párt jelöltje győzte le a Fideszt, amely a cigányok kiírtásáról delirál hangosan, amely a zsidók biológiai fegyverének nevezi a még nem kiírtott cigányokat, amelynek képviselői holokauszt-emlékművek cipőibe köpködnek, aztán letagadják, náci szimbólumokat tetováltatnak a testükre, és hirtelen nem jut eszükbe, hogy miért is. De mindennek a tetejébe: most bejelentik, hogy ők nem rasszisták, nem fajgyűlölők, nem antiszemiták, minden szép és jó.

A magyarázat pofonegyszerű: a Fidesz mostanra gátlástalanná duzzadt korrupciós ügyeivel, megszámlálhatatlan Kerényi-féle lábszagúan vállalhatatlan buzizásával, megannyi radikális, szalonképtelen megnyilatkozásával igencsak szalonképessé tette a Jobbikot. Jó ideje nehéz eldönteni, melyikük zsidózik, cigányozik, kommunistázik hitelesebben, meggyőzőbben. A cuki, kutyasimogató Vona Gábor mára nyilvánvalóan középre lágyult, és már nixugribugri-Viktor is kevésnek bizonyult tapolcai legyőzetéséhez. Amúgy a felszín alatt minden változatlan. Szerencséjére, és sokunk rémületére, a fidesz ízesítésű populista duma most tökéletesen ingerküszöbön találta a narancssárga ködben kódorgó, a Quaestor füstjében füstölődő kóbor-magyart. Az az igazság, hogy ennél szebben én sem tudtam volna ráfeküdni a csalódott, eltévelyedett, megzavarodott, elkeseredett emberekre, mint a Jobbik. Rengeteg vállalhatatlan alakulat közül a legvállalhatatlanabb jelöltje nyert.

De nem ez a legdurvább. Hanem az, hogy a kormánypárt meggyőződése, hogy erről senki nem tehet, a legkevésbé ők. Most őszintén: láttatok már olyan kormánypárti politikust, aki hangosan, bele a kamerába, mindenféle felsőbbrendű arrogancia és sértődöttség nélkül kiállt, és elmondta: elnézést, hibáztam, tényleg nincs rendben, hogy családi összefogásnak neveztem a köz pénzének pofátlan lenyúlását? Hogy borzasztó nagy hiba volt, hogy családtagjaim és barátaim, közeli és távoli rokonaim sorra nyerik a közbeszerzéseket, miközben egy tál ételt is sajnálok a rászorulóktól, ha nem én nyomhatom bele az arcukba? Hogy nem volt erkölcsös és tisztességes úgy osztogatni földet, legelőt, erdőt, mezőt, mintha az egész ország az én tulajdonom volna? Hogy a saját lábamon állás csak úgy lehetséges, hogy a tietekre taposok testem teljes súlyával?

Nem láttatok, és nem is fogtok. Mert a Fidesz egyszerűen képtelen az önreflexióra. Ezért a nagyszerű felismerés helyett, miszerint fiúk, nem biztos, hogy a bútor a hibás (Tapolca egyetlen tanulsága) ahelyett, hogy az éjszaka leple alatt abbahagynák a rablást, ahelyett, hogy keleti nyitásnak álcáznák a demokrácia szisztematikus leépítését, és ahelyett, hogy vállalható szakemberekre cserélnék a szervilis pártkatonákat, úgy értem, elkezdenének „megtisztulni”, jön a szokásos: odébb toljuk a kapufát, és talán most először kicsit leszállunk Gyurcsányról. 2018-ig meg úgyis annyi minden történhet... 

Hát nagyon őszintén szólva, én is ettől félek.