Úgy emlékszem, az első Orbán-kormány idején még kevéssé érdekelt a politika. Valahogy kevésbé telepedett rá az életemre. Persze ennek az is oka volt, hogy a gyermekeim nevelése és a munkám minden időmet elvette. De akkor még lehetett élni. Voltak persze bajok, bajok mindig vannak, lesznek. Voltak szegények akkor is, munkanélküliek is voltak, betegek is, sérültek is.

Valójában lehetett élni a rendszerváltás előtt és a rendszerváltás után is. Az ember ismerte a szabályokat, vagy folyamatosan tanulta azokat. Az én generációm (ami Orbán Viktor generációja is egyben) derékba kapta a rendszerváltást, minden velejárójával együtt. Az addig nem ismert munkanélküliségtől kezdve a szabadság mámorító érzéséig jött a jó és a rossz, vegyesen. 

Kormányok jöttek-mentek. Tanulgattuk a demokráciát, amit nem ismertünk igazán és élni sem tudtunk vele. A korrupció jelen volt minden kormány idején. A munkanélküliség, a szociális nehézségek, az oktatási rendszer akadozó működése, az egészségügyi rendszer egyre nyilvánvalóbb hibái és a nyugdíjrendszer hiányosságai is egyre égetőbbé váltak. 

Amikor a második Orbán-kormány hatalomra került, nem örültem túlzottan, de reméltem, hogy jól használják majd ezt a kétharmados felhatalmazást, amit a szavazóik az ölükbe tettek. A kijózanodás sokkal gyorsabb volt, mint azt valaha is gondoltam volna. Hamar kiderült: szó sincs a rendszer hibáinak kijavításáról.

A korrupciót nem megszüntetni igyekeztek, hanem intézményesíteni és domesztikálni. Ez mára tökéletesen működik, a jogrend a központosított korrupció támogatójává korcsosult. Az Alkotmánybíróság, ügyészség, rendőrség, de a köztársasági elnöki hivatal is az egypárti/egyszemélyi uralkodás szolgájává szegődött. A szakszervezetek, civil szervezetek, jogvédők, de a média nem kormánypárti ága is ellenséges, eltörölni szándékozott foszlányai a demokratikus rendnek.

Az egészségügyi rendszer lassan működésképtelenné válik. Az egykor 300 forintos vizitdíj miatt tömegeket az utcára vivő párt ma békésen nézi a kórházak fizetésképtelenné válását.

A valamikor a demokráciát zászlajára tűző, kordont bontó Orbán Viktor meghirdette az illiberális - a nem szabad - demokráciát. Az egykori hosszúhajú srác személyi kultuszban pancsikoló, minden külső jelzésre vak és süket zsarnokká zsugorodott.

A Fidesznek az első hatalmra kerüléshez szüksége volt a Kisgazda Pártra, kívülről támogatást kapott  a MIÉP-től.

A második kormány a KDNP-t emelte hatalomba és engedte, tevőlegesen is bátorította a szélsőjobboldali eszmék szalonképessé válását, a Jobbik megerősödését. Azt gondolták, meg tudják állítani, el tudják hessenteni, ha túlságosan elpimaszodna.

A szenvedélybeteg is hisz benne, hogy bármikor abba tudja hagyni, ha akarja.

Valamikor talán valóban demokráciát, szabadságot, egyenlőséget akart a Fidesz, de mindennek az ellenkezőjét valósította meg a kormány. Mára látható, hogy ez a saját szavazóinak éppen úgy nem tetszik, mint azoknak, akik soha nem szavaztak a pártra.

A kormány a rábízott országnak nem védelmezője, hanem bántalmazója lett.

Amikor valaki egy ilyen torz kapcsolatban találja magát, amikor a társa nem társa többé, hanem egy rettegett idegen, akitől szabadulni akar, akkor nagy baj van. A bántalmazott talán tűr élete végéig. Az okok sokfélék lehetnek. De előfordulhat az is, hogy szembefordul a bántalmazóval.

Most egy országnyi ember vált bántalmazottá ilyen, vagy olyan módon és mértékben. Hogy mi történik, tűrünk, vagy szembefordulunk, azt a cikk folytatásában próbálom kibontani. Távolról sem szakember, csupán civil elszenvedő és egyre kevésbé türelmes polgár szemszögéből.

Miért jó magyarnak lenni? Miért? Jó magyarnak lenni? 

Bréking! Orbán Viktor kávét iszik 

Nézd, milyen szép sírt ásunk egymásnak