Sándor Mária, a Péterfy Sándor Kórház nővére fekete ruhával szerette volna kifejezni a magyar egészségügyben dolgozó kollégái helyzetét. A tiltakozás ezen formáját nem engedték meg neki, ezért felmondott. Nem tudom, hogy a szerződésében, valami szabályzatban, vagy egyéb sillabuszban kötelezték-e őt a fehér ruha viselésére. Teljesen mellékes, mert egyenruhát az ápolók és ápolónők nem nagyon kapnak. Ezt viszont betegként tudom, ezért merem kijelenteni. A fekete szín amúgy nagyon jól kifejezi azt a kilátástalanságot, amivel nap mint nap szembesülnek. Ha ezt nem vesszük tudomásul, a gondjaik akkor is léteznek. Nyugodtan elő lehetne írni nekik a rózsaszín, piros szívecskés ruházatot is, akkor sem tudnának normálisan megélni a fizetésükből. Ami jár az jár, mondta Schmitt Pál, egy kétes előéletű politikai kalandor. Ebben van némi igazság. Az egészségügyben dolgozóknak például sokkal több járna. Ők megdolgoznak érte. Nem csak "jár nekik", hanem meg is érdemlik.


Amikor nem a saját nyavalyáimmal voltam elfoglalva, sokukkal elbeszélgettem. Hosszú diskurzusokról nem lehetett szó, mert bár nekem rengeteg időm volt, nekik nem. Volt olyan is köztük, aki a munka után nem pihenni indult, hanem piacozni. Egy jól képzett, tapasztalt nővérről van szó.

Megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy ilyen méltánytalanul bánjanak velük? Nem hiszem. Mivel végtére is mi fizetünk, ezért elvárhatjuk, hogy tisztességesen megéljenek, és csak a hivatásuk végzésével, azaz a betegekkel legyen gondjuk, bajuk. Ez egy ápoló számára bőven elegendő.


Betegnek lenni viszonylag könnyű munka, mert nem kell semmit mást csinálnia mint saját magát, illetve szobatársait elviselnie.  Egy nővérnek azonban azonban gyakran egy egész osztálynyi válogatott betegsereg óhajait kell teljesítenie, akik természetesen mindig magukat tartják a legfontosabbnak. A betegek már csak ilyenek. Gyakran hisztisek, dühösek és elkeseredettek. A ápolók naponta szembesülnek a nyűgökkel, az önzőséggel, a türelmetlenséggel, gyakran a haldoklással is. Tudom, hogy néhány páciens mérhetetlen arroganciával tekint rájuk, semmi megértés nincs bennük. Egyszerű berendezési tárgyként, vagy rabszolgaként kezelik őket. Ők is úgy vannak vele, hogy ami jár az jár. Ebbe azonban nem fér bele a felesleges ugráltatás, a megalázó megjegyzések, a sértések elviselése. Az esetek többségében azonban végtelen türelemmel, de megteszik ezt. Pedig ez már extra szolgáltatásnak számít, amiért fizetni is illene.


Azzal is tisztában vagyok, hogy vannak notórius feljelentők is, akik zsarolják őket, mert megtehetik. Nővér nem nagyon szokott beteget feljelenteni, pedig néha nem ártana.


Én már rég kitaláltam a fekete nővéreket. Lassan két éve szorgalmazom az alkalmazásukat. Minden osztályon lenne egy. A fehér nővérek türelmesek, kedvesek, megértőek lennének. Az undok, barátságtalan, szigorú, fekete ruhát viselő büntető nővérek nem. Ha munkatársaik nem bírnának egy beteg hülyeségeivel, vagy ha az képtelen lenne alkalmazkodni a betegtársaihoz, akkor őt lehetne hívni. Szép alaposan eligazítaná a renitenst,  pusztán a miheztartás végett. Elmagyarázná neki, hogy mik azok az alapvető emberi viselkedési normák, amit illik betartani betegeskedés közben is.


Nyugodtan kiabálhatna, káromkodhatna, csapkodhatna. Rengeteg felesleges és hiábavaló munkától megkímélné a munkatársait. Ő vállalná be a konfliktusok nagy részét. Erre külön meg lehetne tanítani őket. Találkoztam olyan Afganisztánt megjárt nővérrel is, aki olyan szépen és választékosan tudott káromkodni, hogy öröm volt hallgatni.


Igen, valóban. Ami jár az jár. A nővéreknek a normális fizetés, a kekeckedő betegeknek pedig a fekete ruhát viselő, büntető nővér.