Van két nagyon régi, nagyon jó barátom. Ötven éve ismerjük egymást. Egy nyári üdülés során ismerkedtünk meg, és különös módon sem a távolság, sem a különböző életpályák sem távolítottak el minket egymástól. Azóta is gyakran összefutunk, néha véletlenül, néha úgy, hogy nem beszéljük meg, hogy találkozunk, de biztos, hogy mégis meglátjuk egymást, akár tízezres tömegben is.

Így van ez évek óta az Élet Menetén. Mindig találkozunk, és nagyon örülünk egymásnak, hogy itt vagyunk, hárman a sokak közül. Ma sem volt ez másként. Jobb lenne, ha máshol, más közhangulatban tudnánk elbeszélgetni, felidézni a régi szép időket, az első találkozásét, a Széchenyi-hegyi nyaralóét, ahol a hatalmas kertben háborúsdit játszottunk. Ha akkor tudom, hogy szüleik Holokauszt-túlélők, aligha játszottam volna velük háborúsdit. Persze akkoriban még azt sem igen tudtam, mi az, hogy Holokauszt, vagy mi mit jelent zsidónak lenni.

A menet közben szóba került 90 éves édesanyjuk, aki még mindig aktív életet él, nemrégiben volt egy kisebb gerincproblémája, de néhány nap múlva gyógyultnak nyilvánította magát. És rádöbbentünk, hogy szüleink – azok is, akiket a vészkorszak közvetlenül nem érintett – miken mentek keresztül, és szégyenszemre ők mutatnak nekünk példát erőből, kitartásból, bátorságból. Nekünk, akik békében nőttünk fel, és azt sem tudtuk eléggé megbecsülni. Mit mesélünk majd unokáinknak? Hogy némán és közönnyel figyeltük, miként tör ki ismét a lappangó pestis?

Néztem az arcokat a Menet körül. Sokan kiültek az Andrássy úti padokra, bámulták a lassan, békésen vonuló tömeget. Szavak nem jutottak el hozzám, csak tekinteteket. Egy-egy pillantásból is érezhető volt, hogy kiben lakozik rokonszenv, kiben gyűlölet, és ki az, akit csak a jó idő vitt ki az utcára.

Néztem az arcokat a Menetben és örömmel láttam, hogy minden évben többen jönnek fiatalok, tizenévesek, akik megértik, hogy a múlttal szembe kell nézni, különben a hátsó ajtón visszalopakodik. Akik ugyanúgy nem kérnek az embertelenségből, abból, hogy egyszer megint jobbra és balra szortírozzák az embereket, hogy mások mondják meg, kinek van joga egy hazában élni, egy hazához tartozni. Ők már tudják talán tudják a tanítást: minden nemzedéknek úgy kell élni, mintha ők is az egyiptomi fogságból szabadultak volna. És akkor van remény arra, hogy nekik már nem kell mesélniük az utánuk következőknek a rabszolgaság idejéről.