„Ha külföldön vagyok, akkor ott én is külföldi vagyok” – tapint rá egy fontos kérdésre egy svéd gyermekvers. S ha külföldi, (ezt már én teszem hozzá) akkor idegen, s ha idegen, pusztuljak hazafelé, ne rontsam náluk a levegőt.

Ezt üzeni legalábbis az Európában egyre erősödő idegengyűlölet, amely most elsősorban az afrikai és más muszlimok ellen irányul. A gyanakvás terjedésének és eluralkodásának oka, az utóbbi években mind erőszakosabbá, kegyetlenebbé váló szélsőséges iszlám fegyveres mozgalmak (al-Kaida, Boko Haram, ISIS stb.), amelyek immár elég erősnek érzik magukat ahhoz, hogy a bűnös Nyugatot (Európát és az Egyesült Államokat) fenyegessék. A Közép-Keleten egyfajta kisebb világ(nézet)háború van kibontakozóban, hiszen az egyik oldalon ott áll a Nyugat a maga keresztény vallásával, több mint kétezer éves civilizációs (tudományos, technikai, kulturális, gazdasági) eredményeivel, hol jobban, hol kevésbé jól működő demokráciáival, némi tudatalatti felsőbbrendűségi érzéssel (és éppen ez irritál sok moszlimot), aminek alapja az elmúlt évszázadok európai nagyhatalmainak uralkodása gyakorlatilag az egész világ felett. A másik oldalon a magát elnyomottnak, ezért frusztráltnak érző, ebből bármi áron kitörni akaró bigott akarnokság, amely nem akarja sem el- sem befogadni a nyugati (sőt, a sajátján kívül semmilyen más) kultúrát.

Ezt csak tetézi a – gyakran éppen a szélsőséges iszlám harcosok elől menekülő – zömmel szintén moszlim fekete-afrikaiak tömeges bevándorlási kísérlete a jobb, nyugodtabb s talán még gazdagabb életet is ígérő Európába. Nos, egy mondjuk Lampedusa partjait (szerencsés esetben) elérő lélekvesztőről a szárazföldre lépő tömegből ki választja ki, s milyen alapon, hogy ki a politikai üldözött, s ki az, akit csak a puszta megélhetés reménye hajtott, hogy vállalja az életveszélyes kalandot a Földközi-tengeren. Egyáltalán ki számít politikai menekültnek? Csak az, akit hazájának hatóságai politikai okokból üldöznek, vagy az is, akit hazája fegyveres erői sem tudnak megvédeni egy polgárháború vagy szélsőséges politikai csoportok terrorcselekményeinek borzalmaitól?

És erre a kétségtelenül aggasztó problémahalmazra játszik rá, ebből kíván politikai tőkét kovácsolni Európa-szerte a szélsőjobb. Tegnap éppen a szomszédban az Osztrák Szabadság Párt aktivistái sürgették a magyar belépők számának korlátozását. Mert Ausztriában a magyar szónak majdnem ugyanolyan pejoratív jelentése, mint itthon (túl) sokak szemében a cigány szónak.

Kérdés, mit szól ehhez a Jobbik, amelynek vezetője nem győzi rózsaszín festékkel, „cukiságokkal” eltakarni pártja tagságának valódi gondolatvilágát. Vagy mit szól ehhez az éppen kormányon lévő, s a bevándorlási kérdések „újragondolását” mindinkább hirdető Fidesz-KDNP koalíció? Vajon milyen érzés az, amikor ugyanazzal az ostorral vernek bennünket, mint amivel mi ütjük a nálunk menedéket keresőket?

Mert mindennek van határa. Mint látjuk, Ausztriának is.