Ha jól emlékszem, még nem fordult elő velem, hogy explicit módon Habony Árpád szupertitkos szuper tanácsadó, ex-vitrinológus, ex-küzdősportoló viselt dolgaival foglalkoztam volna. Pedig lett volna rá okom bőven, de nem tettem. A sors iróniája és perverzitása, hogy most az arcomba belelógó, kőművesdekoltázsra hajazó, bulvárfeltűnése ihletett meg, amelynek hírértéke egyébként elhanyagolható. De mégsem az. E tekintetben nincs jelentősége annak, hogy ezúttal éppen Londonban, a Harrods áruház Bentley’s éttermében rázta a rongyot, ahol magasított bárszéken burkolta a burkolnivalót egy ismeretlen hölgy társaságában.

Egyedül annak van, és lehet jelentősége, hogy ezen a történelminek alig nevezhető pillanatfotón sűrűsödik gyomorforgató masszává egy egész magyar rezsim attitűdje azokkal szemben, akiknek „a Habonyárpi” hátat fordít. Valószínűleg, ha Kazahsztán valamelyik virágzó települését választja a finom uzsonna elfogyasztásának helyszínéül, és nem Európa legnagyobb magyar városát, ettől a csodálatos látványtól megkímélt volna egy egész országot. De valamiért luxustanácsadó úrnak másokkal ellentétben nem jön be az ázsiai szittya rokon puszta, ő a rothadó Nyugaton érzi magát otthon.

Tisztázzuk, amíg nem késő, és mert ragaszkodunk a részlet-hűséghez: Árpádunknak nem a segge lóg ki a nadrágból, hanem a dereka. De ha az lógna ki esetleg, az sem lenne annyira szembetűnően visszataszító, mint a gerinc hiányára utaló, visszataszítóan görbe testtartás. A belső világ külső megnyilvánulása árulkodó tud lenni, bizony.

Mert Habony Árpád tökéletes megtestesítője nem hivatalos kenyéradói csúszómászó, de legalább arrogáns, egyben gyáva probléma-elhárítási reflexeinek, a kamerák nyilvánossága elől menekülő, semmi közötök, világos? típusú hozzáállásának a világ, de legalábbis a minket érintő kérdésekhez. Annak a Lázár-Kósa-Rogán-Szijjártó-féle újgazdag, urizáló, csicsától bűzlő, tenyérbe mászónak szánt, kimosakodott vadparasztságnak az ideáltípusa, amelytől akkor is nyílik a bicska a zsebben, ha az illető meg sem szólal.

Annak a „rúgjuk le a nyugdíjast a zebrán veséstől, hajtsunk be a tilosba, hátha nem ér utol az RTL kamerája” mentalitásnak, amely miatt többszörös undor fogja el az embert ettől a kormánytól, és annak félhivatalos tartóoszlopaitól.

Az igazság mégiscsak az, drágáim, hogy alapvetően magasról tennék arra, hogy a milliós magyar, de angol főváros mely szegletében lóg ki egyetlen Habonyunk alteste a nadrágból, hogy disznó módjára zabált-e, vagy kultúremberekhez méltóan étkezett, hogy hány fogásosat táplálkozott, és az vajon mennyibe került. Hiszen lássuk be, a paraszt Gucciban is paraszt marad, akárki megmondja. 

Elnézve ezt a hanyag, taplóeleganciát, felötlött bennem, hogy arra azonban többedmagammal igen kíváncsi vagyok (továbbra is, töretlenül) kicsoda is valójában ez az ösztönös zseni, ez a titkolnivaló géniusz? Izgatja a fantáziámat, hogy mi a fészkes fenét csinál de facto a miniszterelnök, és más, fontos politikai szereplők körül? Érdekelne, hogy milyen iskolák, tanulmányok, megszerzett papírok birtokában teszi mindezt? Miért nem nyilvános az összes többi mellett, hogy nemzetbiztonságilag átvilágították-e? Ha nem, miért nem? Miért van parlamenti belépője, és nekem miért nincs? De legfőképpen: hogyan lehetséges az, hogy a bevallott jövedelme és Gucciba fulladt életvitele között tátongó szakadék egyáltalán nem érdekli a NAV-ot?


Habony kilógó hátsó fele, hanyagul görnyedt testtartása rosszabb, mintha beleröhögött volna a pofánkba. Magasról tesz rá, hogy mi mit gondolunk itt, miközben ő éli világát ott, meg amott, a Washington-London tengely mentén bárhol.

A Habony által kiváltott undorom persze messze túlmutat rajta: annak a rendszernek szól, amelyik eltartja, a hátán hordozza, rejtegeti, óvja, ápolja és eltakarja. És egy kicsit nekünk is szól, a szó legnemesebb értelmében dolgozó kisembereknek, mert eltűrjük, hogy ezek a titkos stratégák, ezek az arrogáns paraziták vígan éljenek abból a pénzből, amiért mi dolgozunk meg, amit mi fizetünk a közösbe.

Habony kilógó segge dereka azért hír, mert eszünkbe juttatja, hol is élünk tulajdonképpen: a teljes foglalkoztatás makkegészséges statisztikáit megszégyenítő, keményen dolgozó kisemberek, vídám közmunkások, és minimálbéren tengődő éhezők országában, ahol egy felfuvalkodott, hivatalos jövedelem hiányában is milliárdos oligarchává avanzsált főgeci lehet a nemzet ideológusa.