Panzió, recepció… Örök körforgás. Emberek jönnek, emberek mennek… Fiatalok idősek, barátságosak, ellenségesek, mosolygósak, szomorúak. Szeretem figyelni az embereket, szeretem megtalálni a közös hangot. Miért? Önmagam szórakoztatása, ami a munka monotonitásából kizökkent. De ami a legjobban megfog ebben? A véget nem érő meglepődések, hogy hány félék is vagyunk!

Brigith, általam „A Néni” becenéven hívott kedves idős hölgy a múlt hét gyöngyszeme a vendéglistán. Ausztriából érkezett hazánkba. Ruházata, mintha a szafari park vadászmezejére készült volna, vagy onnan futott egészen idáig, izzadtságtól átázva, arcán fáradtság, mégis úgy szaladt fel a lépcsőn, mint egy tini. A vendégkönyvet kinyitva megláttam egy évszámot: 1943, a születésének éve. Irigylésre méltó. A hetvenes éveiben járó néni, aki elsétált Magyarországig, de járt már Afrikában is gyalog. Elsétált?! Jól hallottam?! Igen! Döbbenet! „Másnapra ötven kilométer a terv”, mondta nevetve… Mondanom sem kell, hogy egyből tátott szájjal hallgattam élettörténetét és csodáltam bátorságát… Mindig elgondolkodtatott, hogyan határozza el magát valaki? Végre a válaszok jöttek, kérdezés nélkül! A sok bölcsesség közül, egy valami ragadt magával a legjobban: „Ha nem tenném meg? Azon gondolkodnék, mi lett volna, ha… Azt hinnéd, férjem halála miatt egyedül vagyok, de el nem tudod képzelni, hány ember szeretetét tudod összegyűjteni egy-egy túra alatt! Sose vagyok egyedül! Míg ti rohantok, én sétálok, én észreveszem és megcsodálom azt a virágot, amit ti letaposnátok, ti mobiloztok, laptopoztok, én nézek és látok. Figyelve a világot sokszor hiszem, hogy mi mindannyian rossz irányba tartunk…”

„A Néni” szavai elgondolkodtatóak…Valóban csak ennyi kellene? Lelassulni séta tempóra? Félredobni a technikát és újra észrevennénk egymást mi, emberek?! 

J.K

További cikkeimet ITT találod.

Elmosogat, lehajtja a WC tetőt...Ilyen az ideális társ?!