Nem olyan régen apám kórházba került. Idős ember, keringési problémák, mentő, kórház. Mentem, természetesen. Mit tehetek érte? Semmit, tessék megnyugodni. Itt jó kezekben van, vigyázunk rá.

Tudom, hogy vigyáznak rá. Sajnos, már tudom. Tapasztalnom kellett. Azt is tudom, hogy nagyon kevés az, amit én tenni tudok. Mégis, szeretnék valamit...hogy érezzem, hogy köszönetet mondhassak. Igen, a köszönetet borítékba teszem és egy nővér zsebébe csúsztatom. Osszák el maguk között, kérem! Mert gondoskodnak az apámról, mert mosdatják, mert türelmesen válaszolnak a gyógyszertől kába idős ember kérdéseire. Tudom, nem ezért teszik. Tudom, boríték nélkül is...mégis, kérem! Hadd adjam oda.

Indulok az autóhoz, amikor az iménti nővér kiabál utánam. Rohan, el ne tűnjek. A fülemhez hajolva súgja: Mi nem szoktunk ennyit kapni...tessék megnézni, nem rossz borítékot tatszett adni? Nehogy baj legyen és hiányozzon ez a pénz.

Rábámulok. Tízezer van a borítékban. Nem szoktak ennyit kapni. Fut, szinte kétségbeesve, nehogy baj legyen, nehogy ne maradjon ételre, rezsire. Nekem.

Tudom: nem mindenhol így működik. Nagyon is tudom. De itt, ebben a szlovák határ mellet lévő városkában, ezen az osztályon, ezeknél a nővéreknél így működik. Tudom, mert én néztem a lihegő nővér szemébe, talán két hónapja. Utoljára akkor, előtte sokszor. 90 éves korban a kis baj is nagy tud lenni. 

Volt alkalmam látni a mentősök munkáját. Ahogy jönnek, cipelik a tehetetlen testet. A sürgősségi betegfelvételen szolgálatot teljesítő orvos halálosan fáradt tekintetét. Sokszor órákat kellett várnom, mire tudtam váltani vele néhány szót. Nem azért, mert kávézott, vagy mert szundikált. Talán napok óta nem aludt. Volt, hogy úgy dolgozott a sürgősségin, hogy közben ő ügyelt egy kórházi osztályon is. A nővér akár hóban-esőben rohant át egyik épületből a másikba, hogy utasítást kérjen, ha az egyik beteg állapota ezt szükségessé tette.

Álltam ebben a kisvárosban a gyógyszertári sorban. Ahol előttem egy idős hölgy számolgatta a pénzét, mert el kellett döntenie, melyik gyógyszereket váltja ki, melyeket nem. Láttam ugyanebben a gyógyszertárban, hogy egy férfi a másik sorból összenéz a patikussal. Ne tessék haragudni, rosszul számoltam! - vette vissza a recepteket a remegő kézből a patikus. Így, tetszik látni? Elnéztem, bocsánatot kérek! Elég a pénze minden gyógyszerre... A férfi, aki mellettem sokat fizetett egy doboz lázcsillapítóért. Az asszony, akit nem aláztak meg.

A nővérek, egészségügyi dolgozók kaptak egy zászlót, egy jelképet. Valakit, aki mögé fel tudnak sorakozni, aki elég bátor volt kiállni és azt mondani: baj van! Mindenki tudja, mindenki látja és érzi, hogy baj van. Évtizedek óta baj van.

Most a kormány bejelentette: rendezik a kórházak adósságát. 60 milliárdból a már most 90 milliárdos adósságot. Az adósságot, ami napról napra növekszik. Mindenki tudja, ezerszer szóltak: hiába konszolidálják újra és újra, a tartozás újra fog termelődni. Mert rossz a rendszer. Egyetlen kormány sem tett ellene. Amelyik tett volna, azt térdhajlaton rúgta a jelenlegi kormány, az akkori ellenzék.

Az akkor utcára vitt emberek most mit gondolnak a háromszáz forintos vizitdíjról? A jelenlegi kormány mit gondol az akkori szerepéről, a mostani következményekről?

Meddig fogják bírni az egészségügyben dolgozók az embertelen munkakörülményeket, a pénztelenséget? Az orvosok oda fognak állni melléjük? Vagy az másik kaszt? És a kórházak igazgatói? Az idősotthonok dolgozói? A mentősök? Tűzoltók?

Változhat valami? Fog változni? Vagy marad minden a régiben? Évente soktíz milliárd konszolidáció, növekvő szakemberhiány, egyre hosszabb várólisták és a megalázó boríték a köpeny zsebében? Meddig? Ameddig el bírják vinni a vállukon a működésre képtelen rendszereket? Már most sem bírják. Már most sem működik. Már most sem bírjuk.

Egy fiatal lány halála. Ki adta a gyilkos kezébe a kést

Hatvan pluszos mama és a valóság 

Egy kicsit lopós, de mi így szeretjük