Hányszor hallottuk másoktól, hányszor kérdeztük mi magunk is: miért nem tesz már valaki valamit? Meddig tűrjük ezt? Mindannyiszor felmerül ez a kérdés, ahányszor egyértelműen igazságtalan, rossz, ártalmas döntés születik, amikor a politikából élősködők a tulajdon, személyes érdekeiket helyezik a közérdek elé. Amikor tisztán látható az öncél, a harácsolási szándék, az intézményesített korrupció.

Kérdezünk, csodálkozunk, felháborodunk. Várjuk, hogy történjen végre valami. Nem értjük, miért engedi ezt a másik. Mindig a másik, mindig valahonnan máshonnan várjuk a megoldást. Ameddig más nem szól, addig mi sem. Ameddig más nem áll ki, addig mi is lapítunk. Ameddig valaki nem emeli fel a hangját, mi is hallgatunk. Ameddig nem elég nagy a tömeg, hogy biztonságosan elvegyülhessünk benne, addig nem mozdulunk.

Nem tudom, lesz-e olyan pillanat, amikor felismerjük: mi vagyunk az a valaki, aki tehet a rossz dolgok ellen. A tömeg belőlünk áll. Egyesével. Ha rossz a rendszer, mi tettük azzá. Mi termeltük ki magunkból azt a réteget, amely végül rátelepedett az életünkre. Mi választottuk meg a "politikai elit"-nek nevezett élősködők hadát. Mi engedjük, hogy kifosszanak, megnyomorítsanak. Mi, egyenként.

Ha nem túlélni akarnánk, hanem élni...

Ha hajlandóak lennénk szembenézni a tulajdon felelősségünkkel...

Ha nem akarnánk eltűnni a tömegben...

Arra gondolok: mi lenne, ha...

Mondjuk pedagógus azt mondaná: "Én így nem tudok, nem is vagyok hajlandó dolgozni! Nekem a gyerekek fontosabbak, mint a saját gyávaságom!" Minden pedagógus, egyenként. Akkor most nem lehetne központilag megszabni, miből, hogyan és mit tanulhatnak a gyerekek. 

Ha minden szülő azt mondaná: "Márpedig nem engedem, hogy a gyerekemet díszletnek használja a politika! Nem tűröm el, hogy a hatalom megszabja: mi lehet a gyerekemből!"

Ha az iskolaigazgatók kiállnának az iskoláikért és nem a személyes ambícióik vezérelnék őket.

A jogalkalmazók felálltak volna egységesen, amikor a kormány gyakorlatilag lefejezte a bíróságokat, hogy lojális embereket ültethessen a helyükre.

Az alkalmazottak kirúgták volna a méltatlan szakszervezeti vezetőket, amikor azok már nem az ő érdekeiket képviselték.

A rendőrök kamera helyett egy szál virággal jelennének meg a tüntetéseken.

Az újságírók egyetlen sort sem írnának le félelemből, pénzért, megbízásra.

Az orvosok valódi egészségi állapot alapján döntenének a rokkantság mértékéről és nem felsőbb parancsra ítélnének lassú haldoklásra beteg embereket.

A trafikosok letépnék a fóliát a kirakataikról, mert nem akarnák veszélyeztetni az alkalmazottak életét még prancsra sem. Vagy már eleve egyetlen sebész, fogász, manikűrös, zenész sem pályázott volna trafikra, tudván azt: családok megélhetését rabolják el.

Az adóhatóság, vagy inkább minden hatóság alkalmazottai felállnának, ha szerintük igazságtalan, erkölcstelen, rossz, ártalmas törvényeket, utasításokat kell végrehajtaniuk.

Minden ember, egyenként, külön-külön a saját lelkiismerete alapján fel merne állni a biztonságos állásából és azt merné mondani: Nem! Ha mindenki, külön-külön is ki merné mondani a rosszról, hogy az rossz. Ha nevén mernénk nevezni a dolgokat. A lopást lopásnak, a hivatali visszaélést hivatali visszaélésnek, a hazugságot hazugságnak neveznénk.

Ha ezt meg mernénk tenni egyenként, akkor hirtelen tömegben találnánk magunkat. Akkor sokan lennénk, hiszen a többség érdeke nem az, hogy ilyen, vagy olyan nevű párt élősködjön az országon. A többség érdeke az, hogy egy európai, fejlődő, normális országban élhessen. Olyan országban, ahol tiszteletben tartják az alapvető emberi jogokat, ahol szabad a gondolat, a vallás, az egyén. Ahol lehet és érdemes tanulni, dolgozni. Olyan országban lenne jó élni, ahol a rendőr, a bíró, a pedagógus, az orvos, a postás, a közalkalmazott, a hatóság, politikus, kormány értünk van. A képviselő minket képvesel. Ahol bárki, aki nem szolgálja a közt, aki visszaél a köz bizalmával, aki megkárosítja a társadalmat, azt számon lehet és számon is kell kérni.

Hogy el lehessen indulni ebbe az irányba, hogy tisztelni tudjuk a rendőrt, az adóellenőrt, a minisztert - először önmagunkat tanuljuk meg tisztelni. Például úgy, hogy a pillanatnyi érdekeink helyett a lelkiismeretünkre hallgatunk. Egyesével, személy szerint. 

Tudom, hogy naív gondolatok ezek, de ilyen borongós reggeleken néha megengedem magamnak az álmodozást. 

Deutsch Tamás nagyon aggódik. Én is

A veszélyes idegenek 

Fekete póló, fehér boríték a zsebben