Ahogy mi meglepődünk, nem lepődik úgy meg senki. Most aktuálisan az a hökkenet tárgya, hogy ártunk és kormányunk megkívánta a Roul Wallenberg iskola épületét és az első éjszaka jogán magáévá is teszi azt. Kiszórva a tanulókat, tanárokat akárhová. Ja, hogy ez Budapest egyetlen egészségügyi szakképzést nyújtó iskolája? Na és? Érdekel ez valakit a szülőkön, tanárokon, gyerekeken, kórházakon, orvosi rendelőkön, idősotthonokon és a teljes lakosságon kívül? Ugye, hogy nem! Akkor meg mire ez a hajcihő? Kell neki, viszi. Pont.

Tessék mondani: eddig máshogy volt? Amikor az Állami Gazdaságokat vitte? A bányákat? A legelőket, földeket, erdőket? Múzeumokat, színházakat, médiát újságostul, televízióstul? Amikor a hirdetési piacot vitte? A nyelvoktatást? A tankönyvkiadást és terjesztést? A trafikokat? Kaszinókat? Bankokat? Bíróságot, ügyészséget, rendőrséget? Amikor a jogainkat vitte? Amikor az önkormányzatok önrendelkezését, az egyetemek autonómiáját, a munkavállalók jogait vitte? Amikor az oktatás szabadságát, a tanuláshoz való hozzáférést vitte? Amikor a szociális hálót szétbarmolta? Amikor vitte a magánnyugdíj vagyont? Az Uniós forrásokat? Amikor az ország európaiságát vitte? Akkor miért nem kiabáltunk?

Jó, persze, a semminél több ez is, hogy legalább most. De ha mindenki külön-külön, az ér valamit? Tegnap néztem a tévében Kisfaludi Andrást, az ELTE általános rektorhelyettesét. Nyilatkozgatott, megfontoltan, intelligensen. Ügyesen hajlította a szavakat, kerülte azt, hogy kimondja. Hogy bármit is kimondjon. Magyaros bátorsággal, ahogy a pedagógusok szokásosan a diákjaik mellé állnak, amikor baj van. Óvónénitől a rektorig, egységesen.

Ahogy bárki bárki mellé áll, ha baj van. Baj pedig van gazdagon, de valahogy mindenkit csak a magáé érdekel. Az is csak óvatosan, halkan...nehogy azt gondolja a kormány...bárki...hogy most mi lázadunk! Hogy úgy gondoljuk, jogaink vannak. Hogy azt képzeljük, beleszólhatunk a tulajdon országunk, életünk alakításába. Dehogy! Mindenki kaparja ki a maga kis gesztenyéjét, majd mi szurkolunk neki. Csöndesen. Lesunyt fejjel.

Mostanra nem sok védeni valónk maradt, már mindent odaadtunk, szinte önként. Már nem is vesszük mélyebbről a levegőt, amikor egy újabb rúgást kapunk. Behúzott farokkal sunyítunk, hátha nem minket talál el a csizmás láb. Vagy legalább nem rúg nagyot. 

Igazán nem nagy ár az a néhány stadion a nyugalmunkért. Az a pár éhen döglött birka. Az éhező emberek. Az éhező gyerekek. A munka nélkül maradt szülők. Az utcára került családok. A külföldre menekülő fiatalok. Az örökre a szegénység börtönébe zárt szerencsétlenek. Az árokba rúgott fogyatékkal élők.

Jó ez így nekünk! Csak minket ne bántsanak. Csak a mi gyerekünk maradjon ki ebből. Csak megtarthassuk az állásunkat, csak gereblyézhessünk az árok partján, vagy fényesíthessük az ajtónkra kalapált elegáns táblát a nevünkkel, rangunkkal. 

Ha majd azon az ajtón döndül a csizma, akkor majd mi is...de addig nem. Akkor meg már minek? Senki sem fogja hallani. 

Haljéktalan ország, dögölj meg!

Házmesterek és boldog besúgók országa: a szomszédot feljelenteni nem kell félnetek jó lesz

Ne hagyd alább, Operett ország! Palamentet Felcsútra!