Hát persze! Én is a belét ontanám – indulataim szerint – annak, aki kezet emel a fiamra. Vagy a nejemre. Vagy kirabol, elvéve egy élet munkáját, maradékát.

Így vagyunk ezzel mindannyian, ha indulatainkat nézzük. De vajon jó-e, ha az embert indulatai vezérlik? Nyilván nem, minden vallás – és törvény – arra tanít, azt szabályozza, hogy egy ítélet legyen körültekintő, és éppen az első indulatoktól mentes!

A törvény pedig – már a büntetőtörvény – legyen taxatív: mindenki tudja előre, hogy valamely cselekedetéért mi jár majd büntetésül.

Eddig rendben is lenne a dolog, hiszen a büntetés több célt szolgál: megtorolja a bűncselekményt, és elrettent másokat hasonló tettektől. E két célnak kell vezérelnie minden büntetőtörvényt. Ez is vezérli, régen, mikor még nem voltak újságok, a nyilvános kivégzések, kínhalálok éppen az elrettentést szolgálták. Méghozzá igen lélekemelő módon, a középkorban egy-egy akasztáshoz, máglyán való elégetéshez a gyerekeket állították az első sorba, hogy jobban lássanak.

Mármost a halálbüntetéssel több baj is van!

Nézzük az elrettentés kérdését. Ez ügyben az a helyzet, hogy érdekes fantom, valójában sosem működött! A gyilkosságoknak csak elenyésző része történik meg előre megfontolt szándékkal. Többségük hirtelen felindulásból esik meg, tehát olyan lelki állapotban, mikor az ember nem mérlegel, nem azon gondolkodik, hogy mi lesz, vagy lehet ennek a következménye. Tettét indulatok vezérlik, és nem holmi megfontolás, mérlegelés! Ebben az állapotban nincs elrettentés, hiszen az már a mérlegelés kategóriájába tartozna. Sőt! A haláltól való félelem egy eseti gyilkosból menekülés közben gyilkoló-gépet (is) csinálhat, hiszen az illetőnek már úgy sincs veszteni valója, kétszer senkit nem lehet felkötni, hát nyugodtan ölhet menekülés közben, ha éppen úgy adódik.

Viszont ha tudatosan gyilkol, előre megfontolt szándékkal, akkor annak megúszását is eltervezi, az ilyen tettest elkapni sokkal nehezebb, sok esetben nem is sikerül. Itt sem az elrettentés a fő motívum, a gyilkos egyszerűen szeretné megúszni a büntetést, legyen az bármilyen.

Természetesen nem akarom én negligálni a halálbüntetés elrettentő voltát, csak arról szólok, hogy ez sokkal kisebb súlyú, mint amekkorának tartják!

Ám van itt egy másik probléma is, ami sokkal nagyobb, mint az eddigi. Ez pedig maga a jog, mint olyan!

Mikor az Alkotmánybíróság – nem ez a mostani, hanem az első, az akkor még független, szuverén Alkotmánybíróság – a halálbüntetés eltörlése mellett érvelt, megállapította, hogy miért nem lehet jogszerű a halálbüntetés. Hosszú és alapos indoklásának lényege a következő volt: a jog lényege, hogy védje az embert, legelső sorban az emberi életet! A jog azért születet, mert az embernek joga van élni, joga van az élethez. Ebből a szempontból – és más szempont nincs ám! – az élethez való jog úgynevezett „anyajog”, a jognak, mint olyannak a forrása. Márpedig egyetlen jogszabály sem fordulhat saját eredete ellen, nem állhat szembe a jog a jogforrással. Eddig talán érthető. Ha tehát beillesztik a jogrendszerbe a halálbüntetést, mint jogi elemet, akkor ezen a ponton a jog önmaga ellen fordul.

Elismerem, hogy első látásra ez elvont okoskodásnak tűnik, és azt sem vitatom, hogy az emberek általános igazságérzete és – a jog talajától ugyan messze álló, de napi létünket erősen befolyásoló – indulata nyugodt szívvel tenné túl magát az ilyen elméleti „okoskodásokon”, ám a jogalkotó nem állhat ezen a talajon, hiszen rettenetes lenne, ha az indulatok alapján születne jogszabály, ezt talán nem is kell értelmes embereknek külön ecsetelni.

És mindezek után van itt még valami, amit szintén tudomásul kell venni: a bűnüldözés és a bíróságok tévedésének lehetősége!

Éppen a móri mészárlás bizonyította, mennyire helyes, hogy nincs halálos ítélet hazánkban! Ha akkor, évekkel ezelőtt lett volna ilyen büntetés, ártatlanul – ez ügyben ártatlanul – akasztottak volna fel egy embert, akit el is ítéltek ebben az ügyben, s csak jóval később derült ki, hogy nem hogy nem ő volt a tettes, de semmi köze nem is volt az egész ügyhöz! Pedig a közvélemény – és fő populistánk, maga Orbán Viktor – már akkor is a halálbüntetés visszaállításáról papolt! Jó, hogy csak a szájával!

Egyéb, nemzetközi szerződésekről most ne is essék szó.

Minden gyilkosság szörnyű! Maga a tett az, függetlenül attól, hogy milyen formában történt. Hogy is írta John Donne?

„Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja; (…) minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”

Bárki is vagy — tehetjük hozzá. Ezért mondom: a halál nem büntetés!