Ahogy azt az előző cikkünkben már fejtegettem, különböző okokból kifolyólag számtalan tévhit található a mai magyar történelemben, amiket épp ideje eloszlatni.

Az első részben leginkább a korai magyarság történetével foglalkoztunk, de ezt követően is bőven akadtak olyan állítások, melyek a mai napig tévesen rögzültek a köztudatban. Nézzünk meg hát ezekből egy újabb adagot!

Túlzott sorscsapásaink

A tévhitek, a legendákból továbbszőtt mesék nem csak történelmi személyeket, konkrét eseményeket, hanem azok következményeit is képesek nagyon elferdíteni. Nincs ez másképpen három olyan, történelmileg jelentős csatánkkal sem, amit a mai történelemtudomány hajlamos sorsdöntőnek, megsemmisítőnek titulálni. Kronológiai sorrendben, az első ilyen csatánk az augsburgi csata (955), mely a kalandozások végét jelentette. A 10. században ugyanis gyakoriak voltak a zsákmányszerző, „adóbehajtó” hadjáratok. Így jutottak el példának okáért elődeink a mai Ausztriában lévő Enns folyóig, ami a Dunától majd’ 500 km-re található, ahol Árpád fejedelem kijelölte a Magyar Birodalom akkori határsávját. Ami ettől a folyótól nyugatabbra helyezkedett el, az az akkori magyarságnak a „világ végének” számított. Így a német „ober Enns” kifejezésből lett később a népmesék kedvelt kifejezése az „Óperencián túl’ is. A kalandozásokat lezáró augsburgi csata azonban korántsem volt olyan végzetes kimenetelű, mint azt gondolnánk. Eleinte ugyanis a magyarok szétzilálták Ottó seregeit, csak a Vörös Konrád vezetésével érkezett, nehézpáncélos, frank erősítés futamította meg a közelharcot nem kedvelő magyarokat. Bár néhány vezérünket elfogta és kivégeztette Ottó császár, de a sereg nagy része megmenekült, tehát nem szenvedtünk megsemmisítő vereséget. Ennek ellenére a csata tanulsága az volt, hogy fennmaradásunk érdekében jobb döntés a szomszéd népekkel való békés együttélés. A későbbi fejedelmet, Gézát is ez az elv vezérelte.

A magyar nemesség számlájára írják a mohácsi csatavesztést. Bár tény, hogy a nemesi zászlók alatt felvonuló csapatok korántsem voltak a legnagyobb egyetértésben, és hatalmas taktikai és stratégiai hibák is vezettek a katasztrofális vereséghez, azonban látni kell azt is, hogy nem ezek voltak a csatavesztés döntő okai, hiszen a legösszeszedettebb magyar sereg sem tudott volna megálljt parancsolni a kor legfelszereltebb, 100.000 főből álló török hadseregének. Tehát a belviszályok csupán felgyorsították a csata végkimenetelét.

Szintén a magyar elit számlájára írják a győri csatavesztést (1809) is, ahol hasonló volt a helyzet, mint Mohácsnál. Akkoriban Napóleon seregének egész Európában nem volt ellenfele, így nem a magyar nemesek megfutamodása vezetett odáig, hogy a franciák végül bevegyék Győrt. Arról nem is beszélve, hogy a francia sereg létszámát erősen alábecsülő Laval Nugent vezérőrnagy neve sem cseng túl magyarosan. Nem véletlenül, hiszen ír származású volt.

Károly, aki nem Róbert

1301-ben kihalt az Árpád- ház, így a magyar trónra az Anjou dinasztia nápolyi uralkodója, Károly került. Mint V. István dédunokája nyújtotta be igényét a trónra, ami számos viszályt szült, hiszen arra II. Vencel cseh-lengyel király is pályázott. Az évekig tartó trónviszályok után végül 1310-ben az egész ország elismerte Károlyt királynak, akit addig háromszor koronáztak meg, de csak a harmadik, 1310. augusztus 27-én történt koronázása tekinthető legitimnek.

Hogy nem Károly Róbertnek nevezzük, az nem véletlen. A király 1288-ban, a nápolyi keresztségében a Caroberto nevet kapta, amelynek nyelvünkben nincs magyar megfelelője. Éppen ezért ő maga, oklevelein és pénzein Carolus Rexnek, azaz Károlynak hívta magát. Ennek ellenére halála után megpróbálták magyarra fordítani a nevét. A Képes Krónikában ezt írják: „Otthon Carobertonak, vagyis Károly Róbertnek nevezték.” Tehát egész egyszerűen kettévágták a nevét. A történetírók (kivéve a Képes Krónika szerzőjét) évszázadokon keresztül Károlynak nevezték, csak a XVIII. századtól kezdve kezdték el használni – tévesen - a Károly Róbert elnevezést.

De van ennél nagyobb baklövés is: valaki valamikor úgy gondolta, hogy a Károly Róbert név az egy vezetéknévből és egy keresztnévből áll, és, mivel az uralkodó külföldi volt, így a nevét egyszerűen megfordították. Így fordulhatott elő az, hogy ma is létezik Budapesten a Róbert Károly körút, mint a tévesen magyarosított nevű uralkodóról elnevezett útszakasz.

Az erényöv

Ehhez a korszakhoz köthető az erényöv használata is, legalábbis a köztudatban az él, hogy a hosszabb útra távozó nemesek ezzel az eszközzel akarták elérni asszonyaiknál, hogy ne tudjanak félrelépni addig, amíg uruk távol van. A közhiedelemmel ellentétben ilyet sem a magyar, sem a külföldi nemesség nem alkalmazott. Ez az eszköz a későbbi találmány, amit nem a hűség kierőszakolására, csupán szerelmi segédeszközként használtak a XVI-XVII. században. Az erényövhöz tartozott ugyanis egy kulcs, amiért, ha az illető fizetett, lecsatolhatta az erényövet a választott hölgyről, kinyitva ezzel az élvezetek kapuját. Tehát a mai napig, a múzeumokban fellelhető erényövek újkori hamisítványok, ahogy azok a karikatúrák is, amik ebben az időszakban születtek, és amellyel a kortársaknak semmi más céljuk nem volt, mint a középkor befeketítése.

„Három tenger mosta Magyarország partjait”

Szól a mondás Nagy Lajos király (1342-1382) uralkodásának legnagyobb eredményeként. Azonban ez az állítás nem igaz! I. Károly egy stabil, erős államot hagyott Lajosra, amit ő hűbéres államok koszorújával vett körül. Az egyik legjelentősebb területszerzése Dalmácia visszaszerzése volt Velencétől, emellett a magyar uralom kiterjedt a balkáni államok (Szerbia és Bosznia), valamint keleten Havasalföld és Moldva területére is. A Magyar Királyság befolyása tehát messze túlnyúlt a korábbi területekhez képest, sőt, 1370 után az apja által kötött örökösödési szerződés révén Lengyelország uralkodójává is vált. Ebben csúcsosodott ki Lajos területi befolyása, melyet a 19. századi történészek túldimenzionáltak, ekkor született ugyanis a fent említett mondás.

A valóság azonban az, hogy ekkor még a Lengyel Királyság nem érte el a Balti- tengert, a román fejedelemségek feletti befolyás sem jelentette azt, hogy Magyarország a Fekete- tengerrel határos lett volna, így a három tenger valójában egy. Magyarország határa ténylegesen csak az Adriai- tengerig ért. De ezt sem becsüljük alá, hiszen az tény, hogy Magyarország ekkor érte el története legnagyobb kiterjedését, és így vált Kelet-Közép Európa legjelentősebb államává a középkorban.