Idén, akárcsak tavaly, igen szerencsétlenül, azaz éppen hétvégére esik a nemzeti ünnep, úgyhogy semmi hosszú hétvége, semmi önfeledt, többnapos buli. És ha ez nem volna elég, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc 167. évfordulója alkalmából a magyar demokrácia történetében először, a boltok is zárva lesznek.

A kormánynak – amelynek kisebbik, fundamentalistább, és mérhetetlenebb, úgynevezett kereszténydemokrata fejéből kipattant ez a fergeteges ötlet – elvileg jó hír lehetne, hogy shoppingolás helyett, Petőfi-ingbe, és kokárdába bújik a nemzet. Önszántából, kényszerektől mentesen. Ám egyáltalán nincs ok a hátradőlésre. Mint kiderült, telefonon toborozzák a közönséget vasárnapra, Orbán Viktor március 15-i beszédére.

Pedig már korábban is mindent megtettek azért, hogy időben felkészüljenek minden rosszra, ha esetleg esik-fúj, vénasszonyok potyognak, és nem lesz elég a biodíszlet a Nemzeti Múzeumnál. Félreérthetetlen meghívásban fordultak a Pest megyei iskolákhoz: szíveskedjenek tíz diákkal, és egy kísérő tanárral megjelenni a fővárosi ünnepség fénypontján.

Nos, mint kiderült, az iskolák zöme nem hajlandó politikainak vélt eseményre diákokat küldeni, így visszautasította a visszautasíthatatlannak tűnő ajánlatot. De még mindig maradt egy csodafegyver: a telefonba búgó kedves női géphang, amellyel háborús és békeidőben egyaránt be lehet bújni a választópolgár, vagy jelen esetben az ünneplésre sarkallni kívánt magyar ember bőre alá.

Ami körlevélben nem megy, azt meg kell próbálni telefonon is. Persze azt nem tudjuk, hogy honnan voltak meg a leendő ünneplők telefonszámai, milyen listán őrzik személyes adataikat, de ez már nem is érdekes. Tény, hogy a kormánypárti körökben nagy várakozással övezett ünnepi miniszterelnöki beszéd előélete leginkább a kesernyés szájízzel leírható.

Mert az ország majdnem kétharmados felhatalmazással bíró vezetése attól retteg, hogy nem lesznek elegen, akik még kíváncsiak a miniszterelnök csatakiáltásaira, jövőt, perspektívákat felvázoló gondolataira, a bizonytalanságba és egykedvűségbe süllyedt tábor feltüzelését célzó varázsigéire.

Szomorú ez, így ahogy van, hiszen akármennyire is magyar szív dobog ennek az országnak a mellkasában, akármennyien is tűznék ki büszkén a kokárdát, mégiscsak felmerül a kérdés: ki akar úgy ünnepelni, hogy felhívják a figyelmét arra, hogy ünnepelni akar? Arról nem is beszélve, hogy aki nem hajtja végre az utasítást, azt esetenként megfenyegetik, ellehetetlenítik, jobb belátásra bírják, eltanácsolják.

Hát ezért szomorú kicsit ez a vasárnap. Hogy lesz így „szabadság, béke, egyetértés”? Hogy fognak ünnepelni, és hogy fognak szabadon ünnepelni gyermekeink ezután, március idusán?