Mikor elkezdjük, azt hisszük még rengeteg időnk van. Mikor már benne vagyunk, visz a malomkerék. Majd egy újabb terv és kiesünk belőle, és visszatérvén máris kiszolgáltatottak vagyunk (gyermekvállalás). Pillanatok alatt kényszerpályára kerülünk.

Igyekszünk tovább képezni magunkat, várva hátha értékelik. De azzal, hogy fizetést adnak, az értékelést le is tudták.

Az idő előrehaladtával már nem is gondolkodunk azon, mi mit is szeretnénk, csak a már meglévő és elkezdett úton kezdjük el magunkat továbbfejleszteni, mert az éri meg.

Átképezni már minek?

Jönnek a fiatalok nagy lendülettel, hol van neked időd már arra, hogy ott befuss?

És miért gondolják, hogy mindenki befutni, karriert építeni akar?

És az miért is nem karrier, amit egyébként szerepleosztásból végzünk?

Az egész talán a jövedelmezőség miatt van.

Mert Magyarországon csak egy vezető beosztásban dolgozó kap tisztességes és élhető fizetést.

És mindannyian arra törekszünk, hogy „elég” pénzt keressünk.

Már nem emlékszünk mik voltak az álmaink, ha össze kell szedni, mik a képességeink, mihez van tehetségünk, mihez értünk, mi az amit fejlesztenünk lenne érdemes, már meg sem tudjuk válaszolni. Örömöt mi okozna, pláne nem tudunk rá válaszolni.

A hibák, a hiányosságok növekedése óriási halmazzá nőtt, és ebben taposva igyekszünk továbbmenni. Gyűrjük a mindennapok monotonitását. Még nevetni is elfelejtünk.

Mikor nevettél úgy szívből, felszabadultan utoljára?

Ilyenkor érdemes visszanézni és a fiataloktól példát venni és erőt meríteni, hogy valamennyit visszanyerjünk emberségünkből, a kezdetek erejéből.

Mert ők kitartanak a mellett, hogy amit tudnak, azt valóban tudják.

Még nem gyűjtötték össze a "robotgyártás" folyamatában rájuk dobált sarakat. A nem értékelés, a meg nem értés, el nem fogadás és örökké élete nehezítését okozó mindennapok nehézségeit.

Bizonyítani akarnak, megtalálni a megfelelőt, amiben jól érzik magukat, ahol önigazolást nyernek saját képességeik és tudásukról.

Igen, igazad van, még nem terheli őket a villanyszámla, a gyerek(ek) etetése, ellátása.

De mi is tetszik nekünk annyira a „Nyugatban”?

Nem az a fajta életszínvonal, amely mindezt biztosítja, hogy még villanyszámla és gyerek mellett is kellő önértékeléssel rendelkezzünk saját képességeinket illetően?

Hogy a másik ne eltaposson, elgáncsoljon, hanem észrevegye azt az alapvető tényt, hogy együtt, egymást segítve és tisztelve, becsülve mindannyian sokkal előrébb lehetnénk.

Biztonságot és méltóságot adva egymásnak.

Erre a legjobb példa a német nép, aki ismét bebizonyította a történelem folyamán, hogy egy egész kontinenst el tud tartani.

A Németek egyik nagy képessége a tehetség felismerése és támogatása, és az összefogott, szorgos és takarékos munka. Ez egy élet minta.

Ismét bebizonyították, hogy minden politikai és társadalmi változás, nyomás, terror, nehézség ellenére, ők bizony nem hogy talpon tudnak maradni, de magasan kiemelkedni és felemelkedni.

Vágyunk, áhítozunk legalább egy utazás erejéig, hogy lássuk és megtapasztaljuk az „ottani” életet.

Mióta kinyílt a világ és szabadon vándorolhatunk, már egyre többen tették meg, hogy elmentek, megpróbálták és tapasztalataikat hirdetik.

Sokszor egy ilyen utazásról visszatérvén megfogalmazni se tudjuk, hogy mi is tetszett annyira, mi az amiben más ott lenni.

Felsoroljuk a látnivalókat, fényképeket mutogatunk végeérhetetlenül.

Dicsérjük az éghajlatot, a fű zöldjét, a médiából látott nevezetességek és jellegzetességeket, és a vége az, hogy ott minden olyan más. Még az emberek is másak.

Na de miben? Miért? Mi az ami ennyire megfog bennünket az ottani emberekben?

Az egymás iránti nyitottságuk, kedvességük.

Hogy mindez minek a következménye?

Itt jó magyar módra felsorolhatnánk mindazt, ami miatt mi is kivágyódunk, ami miatt itt hagyjuk hazánkat.

De van egy alaphangulata mindennek, a Nyugatnak, ami vonzóvá és vágyottá teszi sokunk számára, ez pedig legfőként az, amilyen bizalommal, nyíltan és kedvesen élnek egymással, egymás közt.

Mert emberibbnek érezzük azt az életet. Egyszerűen élhetőnek.

Mire is vágyunk pontosan?

Megbecsülésre, értelmes munkára, igaz társara, élhető jövedelemre.

Ezek az alapfeltételei az olyan életnek amit legtöbbünk élni szeretne és még a realitások talaján van.

Mert az a munka ami reális kihívást jelent, melyben teljesítményünk értelmet nyer, és megbecsülik, amiért méltó fizetséget kapunk, akkor jó érzéssel kelünk és igyekszünk a munkahelyünkre, nem leszünk idegbetegek, mert csak arra tudunk gondolni, hogy mit hogy oldjunk meg anyagi nehézségeink révén.

Bár ez magyar virtus, nem tudom kikapcsolható e, hogy szinte éltet a panasz.

Érdemes lenne legalább megpróbálni, hogy mindaz, ami annyira tetszik és vágyunk rá, legalább kicsit a közelébe kerüljünk, emberhez méltóként élhessünk.