Sokan mondhatnák, hogy tulajdonképpen röhögni kéne ezen a Fidelitasos-provokátoros agymenésen, lehetne mondani, hogy ez is van annyira vicces, mint a megújult nemzeti televízió néhány napja tartó, kommentálhatatlan, érthetetlen mellényúlás-sorozata. De nem. Nincs kedvem ezen röhögni, mert egyáltalán nem vicces.

Attól, hogy két fiatal ember kiáll a mikrofon elé, és komoly pofával előadja, hogy méltatlan dolog a nemzeti ünnepen tiltakozni valami ellen, így kedves honfitársak, tessék szépen egymást feljelentgetni, engem egyáltalán nem kapott el a röhögőgörcs.

Az van, hogy létrehoztak egy nyomasztó, a mellettünk álló ember feljelentésére szólító Facebook-oldalt, amelyet az internet népe könyörtelenül darabokra szedett, és amelyet utólag a közösségi oldal is betiltott. Ez viszont egyáltalán nem vette el az ifjú titánok kedvét az ügybuzgóságtól. Böröcz László 32 éves trafiktulajdonos, ifjúsági vezető beleállt: meg fogjuk találni a módját annak, hogy a „provokátorfigyelőnek” jusson felület a megnyilvánulásra. Mert az mégsem mehet úgy tovább, hogy az általunk kisajátított nemzeti ünnepeket, más véleményen lévő emberek tönkretegyenek.

Nyilván ez semmi mást nem ébreszt fel bennem, mint a kényszerű felismerést: nem az a tragédia, hogy a Fidesz vezetése és módszerei régmúlt idők hátborzongató reflexeit idézik, hanem hogy az utánpótlásuk, a fiatalok is éppen olyanok, mint ők. Nem, ez nem igaz. Még olyanabbak. Pedig ők már nem láttak belülről kommunizmust. Vagy mégis?

Egy aktivistát – aki nyíltan, arccal és transzparenssel vállalja hovatartozását és véleményét – csuklóból leprovokátoroznak. Mert az erkölcsileg elítélendő, társadalmilag romboló hatású, az idő-tér kontinuumban képmutatássá lett felindulásokra épülő kormányzati politika által kitaposott ösvény követése jelenti ezeknek a fiataloknak az egyenes utat a politikai karrier felé.

Kemény, de ezek a fiatalok egyáltalán nem értik mi a baj ezzel az egésszel. Nem értik, hogyan lehetett félreérteni ama felszólításukat, hogy éljenek vissza mások személyes adataival. Nem értik, mi a baj azzal, hogy megpróbálják eltaposni „mások” demokratikus jogát, hogy békés ellentüntetést tartsanak. Amikor akarnak. Ott, ahol akarnak.

Nem emlékszem, hol volt a Fidesznek ez a fiatal képződménye, amikor sajátjaik verték szét síppal-dobbal-nádi hegedűvel az akkori államvezetés által tartott állami megemlékezéseket. Kedveseim, nem azért, mert akkor nem volt jogos az akkori rendszer könyörtelen kritikája, hanem mert most is az. Szégyellem magam ezek helyett a fiatal droidok helyett, akik tökéletes seggnyaló szerepeikben tetszelegve, kúsznak felfele a trafikokkal, és egyéb lojalitás-értékelő juttatásokkal kikövezett pártlétrán. Szégyellem magam, hogy a velem egy generációt képviselő, viszonylag fiatal emberek végérvényesen feladták azt, hogy időnként legalább saját véleményük legyen, akik mindenben, a végsőkig, a falig elmennek a pártutasítás szolgai teljesítése érdekében. Akik szívesen, mosolyogva égetik szénné magukat, ha a főnökök ezt várják el, és nemhogy visszavonulót fújnának, még jobban beleállnak, mert ez teszi boldoggá őket.

Nem tudom, szándékosan sikerült Orbán, egykori besúgó, igen egyértelmű lelepleződésének idejével egybemosni ezt a nagyszerű provokátoros hisztériát, de legalább kiderült egyszer és mindenkorra, bármennyire borzasztó is: az acsarkodó, sósavas vagy sósavmentes, lila, vagy acélszürke hajú rohamnyugdíjasnál csak a feltörekvő fideszes fiatal szárny az undorítóbb.

Úgyhogy mielőtt jönne a fekete autó, mielőtt a családfán visszamenőleg igazolni kellene a Fidesz-hűséget, vagy mielőtt teljesen átmosnák az agyunkat azzal, hogy ha valaki párthoz köthető, akkor baloldali provokátor, ha civil, akkor legfeljebb álcivil lehet, mielőtt a propaganda bele akarná égetni a bőrünkbe, hogy aki nem fideszes, annak nincs joga véleményt nyilvánítani, javasolnék egy egyszerűbbet. Álljanak bele, és mondják azt, hogy egypártrendszer van Magyarországon, és illegális, azaz provokációnak minősül, ha valaki más elvek követője, más vélemények tulajdonosa, más pártok tagja.

Cirka 3 évvel ezelőtt írtam (keresztre is feszítettek érte), hogy messzemenően egyetértek Kertész Ákos minősítésével, miszerint ez az ország nagymértékben a diktatúra pocsolyájában boldogan dagonyázó, röfögve moslékot zabáló emberek országa, akik nem akarnak tudni arról, hogy le fogják szúrni őket. Eltelt három év, azóta további moslékokat etettek meg velünk, de mi maradtunk, akik voltunk: házmesterek és boldog besúgók országa.

Kicsit más csomagolásban, körítéssel és színben, a sunyi házmestertempó a rendszerváltás után 25 évvel is mélyen gyökerezik lelkületünkben, és köszöni szépen, jól van. Fájdalom, hogy már nem csak azokéban, akik sötétebb időket is megéltek, hanem azokéban főleg, akik nem. A magyarázat triviális és lehangoló: az Orbán-generációval az a baj, hogy a szocializmus alatt, azzal a nyomasztó tapasztalattal kezdett el politizálni, a Böröcz-generációval meg az, hogy anélkül. Különbség viszont nincs a kettő között. Mert a primitív tekintélyelvűség, az ostoba beképzeltség, és a gondolkodást nem igénylő elvtelenség folyamatosan, azóta is újratermeli önmagát.