Nem sokkal az után, hogy a csillagúton lépkedő, főnix formájában újjászülető, iskolásokkal és túlbuzgó nyugdíjasokkal önmagát ünnepeltető, majd diadalmas nyelvcsapkodások között önmagát meg is tapsoló Orbán Viktor megtartotta nemzeti ünnepünkre körültekintően felépített nemzeti beszédét, egy 60 év körüli férfi halt meg pár méterre a Honvéd Kórház bejáratától.

Látszólag persze a két párhuzamos univerzumban játszódó eseménynek semmi köze nincs egymáshoz, naponta halnak meg emberek ebben az országban, ki mondta, hogy március 15-én nem lehet meghalni?

És mégis, végtelenül elkeserítő összerakni ezt a képet. Hogy miközben ennek a nemzetnek az önjelölt megmentője mágikus energiáról, a magyar lélek újjászületéséről, kötélhágcsókról, és páros vezércsillagokról lázálmodozott a Nemzeti Múzeum bejáratától néhány méterre, egy középkorú ember az életéért könyörgött a Honvéd Kórház előtt.

Igen, ha csak a fele igaz lenne, akkor sem tudnám megállni, hogy ne kapcsoljam össze a két egymástól teljesen független történést. Akkor is ökölbe szorulna a kezem. A keserű felismeréstől. Hogy egy önmaga szánalmas karikatúrájává töpörödött, diktátor hajlamú álzseni évek óta megszállottan harcol a szuverenitásért, a saját szabad magyar világért, retorikai vasvillákat szúr a spekulánsok, óriás-vállalat birodalmak, pénzügyi hatalmak hátába, és lépten-nyomon megmondja, hogy milyen a magyar ember, és mit akar, miközben az országban olyan állapotok uralkodnak, hogy emberek halnak meg kórházak kapuitól méterekre.

Mert Orbán Viktor pártja és kormánya a kemény dolgozó emberek pártja és kormánya, ezért nem csoda, hogy „alkoholos hajléktalanoknak” nincs bejárás a Honvéd Kórházba. A történet földhözragadt, akárcsak a főszereplő: az elhanyagolt, ittas, hajléktalan férfit a Honvédelmi Minisztérium olvasata szerint természetesen ittas és elhanyagolt állapotban szállították a sürgősségi osztályra, ahonnan a megfigyelés ideje alatt önkényesen távozott. Ezzel szemben egy szemtanú vallomása szerint a férfi, vérző fejjel könyörgött segítségért a kórház előtt vasárnap dél körül, és bár tudtak a panaszáról, nem tudtak mit tenni vele. Tulajdonképpen egyáltalán nem is akartak. Mert ittas volt. És hajléktalan. És elhanyagolt.

Hallgattam ahogy a nevemben, a nevünkben a nemzet önjelölt megmentője azt prédikálta: harcolni kell, összefogni kell a zemberért, mert különben jő a nemzethalál. A jó magyar emberért, aki megbecsülést, biztonságot, boldogulást és tiszteletet akar. Csakhogy mint újra kiderült: ebbe a kategóriába a félrecsúszott életű, szerencsétlen, alkoholba menekülő, pusztító reménytelenségbe fulladt emberek nem tartoznak bele. Nekik nem jár megbecsülés, biztonság, boldogulás, tisztelet.

Szerintem is marha életszerű – hogy a Honvédelmi Minisztérium nagyszerű közleményét parafrazáljam –, hogy egy ittas, hajléktalan, elhanyagolt középkorú férfi betört fejjel önként távozik a kórházból, hogy aztán a saját vérében-taknyában fetrengve, segítségért könyöröghessen a Honvéd Kórház kapuja előtt. Nem, ez a névtelen nyomorult nem Hende Csaba miniszter úr volt, akit halálos kéztörés miatt mentőhelikopter szállította el balesete helyszínéről, az egészségügyi ellátás helyszínére. Azonnal. Ő nem volt fontos, csak púp volt ennek a rothadó rendszernek a hátán.

Ez az eset a Honvéd Kórház, a magyar egészségügy és e dicső, szabadságharcos demokrácia szégyene. Ahol évek óta mindenki annyit ér, amennyije van. És nem ritkán annyit, amennyije nincs. A virágzó stadionok szemet gyönyörködtető árnyékában boldogtalan emberek – most éppen – orvosok (a kivételeknek kitüntetett tisztelet) elhitték, hogy az a normális, ha egyeseket megillet az, ami másokat nem. Mert erre épül ez az egész rendszer, ezt sulykolják ünnepi beszédekben, propagandaműsorokban, közszolgálati mikrofonok mögül. Hogy különlegesek vagyunk, és attól vagyunk különlegesek, hogy utáljuk, lenézzük, megvetjük a tőlünk különböző embereket. Akik buzik, cigányok, hajléktalanok, bevándorlók, balliberálisok, alkoholisták, elhanyagoltak, zsidók, szegények, nincstelenek, és a többi.

Mi jön ezután? Mi alapján fogják eldönteni, hogy kit hagynak az út szélén, a kórház előtt meghalni? A történet időtlen, és földhözragadt, mint a főszereplő. Orvosi segítségnyújtás hiányában egy névtelen, ittas, elhanyagolt hajléktalan meghalt. Úgy, hogy a kórház előtt fekvő sérült emberhez mentőt kellett hívni, mert a Honvéd Kórház egyetlen orvosa, vagy ápolója sem vetett rá egy pillantást se.

Miközben a valóságtól teljesen elrugaszkodott nemzeti hős megbecsülésről és tiszteletről prédikált, ami természetesen alanyi jogon jár ennek a népnek, egy ember úgy halt meg, mint a kutya az árok szélén. Nem ő az egyetlen, nem az első, és nem is az utolsó. Mert itt és most megint az volt a fontos, hogy ittas volt, és hajléktalan, nem pedig az, hogy egy emberi élet, amelyet talán meg lehetne menteni.

Megtörténhetett ez úgy, hogy törvény (egyelőre) nem szabályozza, hogy Magyarországon alkoholista, elhanyagolt, hajléktalan embereket tilos orvosi ellátásban részesíteni. Mit lehet ehhez hozzátenni? Semmit. És valóban: senki nem mondta, hogy március 15-én nem halhatnak emberek. De így? Csak ne így. Ha emberek így meghalhatnak ebben az országban, többet a büdös életben nem akarom hallani, hogy a magyar ember megérdemli a megbecsülést, biztonságot, boldogulást és tiszteletet...