Március 28-án szombaton került sor a jégkorong Magyar Kupa torna második játéknapjára. A bronzmérkőzést a Debrecen és a Dunaújváros, míg a döntőt a magyar bajnokság győztese, a Miskolci Jegesmedvék, illetve a 2007 óta EBEL-ben induló Sapa Fehérvár játszotta.

A döntő találkozót volt szerencsém élőben megtekinteni az Ifjabb Ocskay Gábor Jégcsarnokban. Érezhető volt a közönség hangulatán a Bécstől elszenvedett párharc szomorúsága, valamint az is, hogy a Magyar Kupának már nincs akkora presztízse a Sapa szurkolóinak szemében, hogy megtöltse a csarnokot. A nagy kérdés viszont az volt, hogy a Sapa játékosai az előző napi sima 7-1-es győzelem után, hogy fognak hozzáállni ehhez a meccshez.

Túlzás lenne azt állítani, hogy félvállról vették volna a mérkőzést a "hazaiak", de az érezhető volt a játékukon, hogy szerették volna oktatni a Jegesmedvéket. A Miskolc csapatának játéka azonban kiiktatta ezt az oktató faktort. Már az első tíz másodpercben nyilvánvalóvá vált egy csontropogtató palánkra lökés után, hogy a Jegesmedvék nem meghunyászkodni érkeztek Fehérvárra, hanem megmutatni Frank Banhaméknek, hogy itt bizony kőkemény harc lesz.

Az NHL-hez edzett szemem pedig örült annak, amit látott. Míg az EBEL-re a sokpasszos, végletekig kijátszós, sima, letisztult "európai" hoki a jellemző, ezzel szemben rögtön feltűnő volt a Jegesmedvék harciassága: nem féltek ütközni, a kapu előtt nem hagyták nyugton a csatárt, amikor pedig az ellenfél sípszó után közel került Bálizs Bencéhez, akkor ott bizony kapott néhány tockost az elkövető. Erre talán a Sapa fel sem volt készülve, vagy csak egyszerűen nem tudott rá megoldást találni.

Pedig a Miskolc játékstílusa magával vonta a rengeteg kiállítást, melyeket a Sapa könnyedén gólra válthatott volna, ha jobban koncentrálnak, és kicsit magabiztosabbak a kapu előtt. Nem véletlen, hogy két egyéni teljesítmény után született a hazaiak két találata. Azzal, hogy a végsőkig elpasszolgattak maguk között a fehérvári csapat tagjai, megadtak minden esélyt arra, hogy a Jegesmedvék partiban maradjanak. Természetesen azért kellett Bálizs bravúros estéje is a szoros eredményhez, az egykori Sapa-játékos láthatóan felszívta magát a mérkőzésre. Azonban volt két alkalom, amikor már ő is tehetetlen lett volna, ha a fehérvári játékos lövése kaput talál, viszont ilyenkor rendre fölé vagy mellé durrantottak.

A tökéletességre törekvő fehérvári stílussal szemben állt egy egyfajta defenzív, ámde a hibákat könyörtelenül kihasználó játékstílus. Az ütközések, a kapkodó odaszúrások és gáncsolások persze kiváltották a letisztultabb hokihoz szokott fehérvári szurkolók ellenszenvét, de a Miskolc javára legyen mondva, hogy tisztában voltak vele, milyen játékot kell játszaniuk a kvalitásaikban és erőnlétükben is jobb fehérváriak ellen. A Miskolc egy harmadon keresztül volt képes tartani az iramot az EBEL-ben megedződött játékosokkal, és a hátralévő 40 percben jóformán csak a Miskolc harmadában folyt a játék - amihez azért hozzásegített a folytonos emberhátrány is. Leginkább a hosszabbításban volt szembetűnő, hogy míg a hazaiak gond nélkül siklottak a pályán, a Miskolc játékosain már érződtek és látszódtak a fáradtság jelei.

Ennek ellenére mégis a Miskolc győzött. Miért? A lelkesedés és a küzdeni akarás diadala volt ez a Jegesmedvék részéről. Nem adták fel, bizonyítani akartak. És ez a meg nem alkuvás vezetett mindhárom gólhoz. Míg például Bálizs kipattanóit egy alkalomtól eltekintve egyszer sem tudták begyűjteni a hazaiak - abból mondjuk gól is született - addig a Miskolc csatárai nem tágítottak Rajna Miklós kapuja elől, és a második találatuk is bizonyította, hogy miért nem érdemes megriadni a védőktől. A győztes találatot megelőző tiszta leütközés, majd a laza lövő csel és a gól is megmutatta, hogy két csapat között lehet mérvdöntő ez a küzdeni akarás és fel nem adás.

Aki Rajna Miklóst szidta volna a meccs után, ne tegye. Köztudott, hogy minél inkább foglalkoztatva van egy kapus, annál jobban képes lekövetni a mérkőzést, és ez általában azt eredményezi, hogy annál jobban fog védeni. Rajna koránt sem volt annyira foglalkoztatva, mint a túloldalon Bálizs, de elnézve kettőjük küzdelmét, csak dörzsölhette a markát a magyar szurkoló, így pár héttel a világbajnokság kezdete előtt.

A találkozó egyetlen negatívumát egyébként a következetlen bírók képezték. Rengeteg büntetést érő szituációt nem fújtak be, melyet követően egy jóval enyhébb megmozdulást toroltak meg. Sajnos az ő sípszójátékuk sokszor indokolatlanul törte meg a meccs küzdelmes iramát. A sok játékmegszakítás végső soron a Miskolcnak kedvezett, még ha ők is kerültek többször hátrányba a mérkőzés folyamán.

Végezetül essék szó kicsit a magyar válogatottról a hamarosan kezdődő világbajnokság előtt. Az ilyen nemzetközi tornákon ritkán látni olyan "durva" hokit, mint amit a Miskolc képviselt, legalábbis a fehérvári szurkolók szemében, azonban véleményem szerint szükség lenne arra a harciasságra, amit Majoross Gergely játékosai bemutattak. A kapu előtti szituációk döntőek lehetnek majd a világbajnokságon is, és ha nem hagyjuk élni a Bálizs vagy Rajna előtt leselkedő csatárt, akkor elkerülhetjük a kipattanóból született gólokat. Ugyanez igaz a pálya másik felére: nem kell a tökéletes játékra törekedni és percekig beszorítani a harmadukba az ellenfelet, ami alatt felvehetnek egy olyan sündisznó állást, amit nem lehet megtörni. Elég csupán az ellenfél hibáit gólokra váltani. Ehhez egészséges önbizalom kell és szüntelen küzdeni akarás. Azt hiszem a magyar játékosokban mindkettő megvan, vagy legalábbis meg kell legyen. Rich Chernomaz szövetségi kapitány dolga csupán annyi, hogy nem nyomja el ezeket a szintén fontos, de sok helyen lenézett kvalitásokat a játékosokban.

A világbajnokság április 19-én veszi kezdetét, a mieink a japánok ellen rajtolnak, majd utánuk megmérkőznek a kazahokkal, olaszokkal, ukránokkal, és legvégül a házigazda lengyelekkel.