Áder János aláírta a paksi bővítés titkosításáról szóló jogszabályt. Szomorúan, lekonyuló bajusszal, könnyben úszó szemekkel tette, de nem volt más választása. Nemzeti érdek, hogy 30 éven át senki, semmit ne tudhasson a beruházásról. Hiszen egy atomerőmű nem biciklitároló, amit fillérekből meg lehet csinálni. Paks nagy falat. 3000 milliárd forintnak megfelelő orosz hitel, legalább ugyanennyi saját erő, ha nem kétszer ennyi. Alaphangon 6000 milliárd forint. Ennyibe fog kerülni a keményen dolgozó kisembereknek.

Azoknak a kisembereknek, akik dolgozhatnak nagyon keményen (már akinek van munkája), de nem tudhatják meg 3 évtizedig azt, hogy kinek a bányájából és mennyiért szállítják az építkezéshez a követ. Például. Azt sem tudhatja meg a kisember, hogy ki és mennyiért szállítja a sódert, vasat, téglát, ablakkeretet, mosdókagylót. Mert a kisember akkor van biztonságban, ha semmit nem tud. Ha tudna, jönnének a terroristák és felrobbantanák az egészet!

Pedig a kisember nem a műszaki adatokra, tervrajzokra, techniaki leírásokra kíváncsi, hiszen az természetes módon nem nyilvános adat. Ő csak azt szeretné tudni, miért kerül egy villanykapcsoló 3 millió forintba (teszem azt), miért kerül a piaci ár negyvenszeresébe az építőanyag, miért az a cég nyerte el a tendert, amelyik ötszörös áron dolgozik. A kisember úgy gondolja, jogában áll tudni, mire, miért és hová tűnik el az általa megtermelt közpénz.

Mert a kisember nehezen él. Be kell osztania a fizetését, állandó csúszásban van a számlákkal. A kisember ideges lesz, ha a gyerek kinőtte a cipőjét, elszakította a ruháját. Minden fillérnek helye van, ha váratlanul cipőt kell venni, az nagy baj. A kisembernek döntenie kell, hogy a gyógyszert váltja ki, a villanyszámlát fizeti be, vagy dőzsölni fog vasárnap és csirkefarhátat vásárol. Szombaton vásárol, mert vasárnap nincs nyitva az üzlet. Ezt is az ő érdekében, a kisember gondtalan pihenését és a családi együttlét felhőtlen örömét biztosítandó döntötte el a kormány. Most tehát a kisember családilag rakosgatja a befizetetlen számlákat, bámulja a falat, vagy az üres tányért. Demokratikusan, mert nálunk az van. Demokrácia. Meg illiberalizmus.

A kisember boldogan él ebben az unortodox gazdasággal száguldó, illiberális, politikailag inkorrekt országban, örömmel nyit keletre, vagy amerre kell. Nyugatra nem, mert onnan csak a rothadó kapitalizmus bűzös lehellete árad. Esténként nézi a köztévét, olvassa a közblogot, böngészi a közmédiát. Nemzeti boltban vásárolja a dohányt, nemzeti kaszinó fényes ablakán bámul be vágyakozva. 

Igyekszik nem gondolni a holnapra. Sem a tegnapra. Tudomásul veszi, hogy a gyerekét köznevelik, ő közmunkával járul hozzá az ország boldogulásához, az asszony közgyógyellátás keretében tömi magába a fájdalomcsillapítót addig is, ameddig a várólistán előbbre araszol és megoperálják az elkopott csípőizületét.

A kisember bámulja a nemzeti híreket, nézi a köztársasági elnök szomorú tekintetét és gyorsan kiszámolja, hogy mennyibe fog neki kerülni a paksi bővítés. Mert azt nem tudhatja meg, mennyit keresnek rajta azok, akik közel vannak a húsosfazékhoz, de a 6000 milliárdot el tudja osztani 10 millióval. Legyint egyet, de kicsit sajnálja, hogy mégsem biciklitárolót kell finanszíroznia. Nem érdeklik a műszaki paraméterek, sem a tervrajz, sem az adatok. Azt a magyar kormány ismeri és ez 30 évig így is marad. Helyesen. Hiszen jól van az, hogy csak a kormány fér hozzá ezekhez a titkos, mégpedig valóban jogosan és biztonsági okokból titkos adatokhoz. A kormány fér hozzá.

A magyar és az orosz kormány.