1939-1945.
A második világháború az emberiség történetének legnagyobb és legtöbb halálos áldozatokkal járó fegyveres konfliktusa volt.
Jan Tomasz Gross lengyel történész új megvilágításba helyezi a  Lengyelországi  holokauszt eseményeit.
A környező lakosok, szovjet katonák és lengyel rendőrök a lebontott treblinkai haláltábor területén a háború végétől számítva évtizedeken keresztül kutattak az emberi maradványok között aranyfogak és ékszerek után.


Gross becslése szerint egyszerre több százan vettek részt az ásatásokban, ezért a terület szerinte úgy nézhetett ki, mint egy forgalmas hangyaboly. Az aratók (harvesters), vagy ásók (diggers) általában maguknak dolgoztak, a talált koponyákat pedig hazavitték és otthon ellenőrizték, nehogy felkeltsék szomszédjaik figyelmét egy-egy szerzeménnyel (a helyi lakosok így jártak el Belzec területén is, de ott már a háború alatt megpróbálkoztak az ásatásokkal). A lengyel történész azonban felhívja a figyelmet arra, hogy a haláltáborok környezetében lakók már a háború idején is jelentős anyagi haszonra tettek szert a tömeggyilkosságok révén, és valóságos cserekereskedelem alakult ki a tábori őrszemélyzet, illetve a helyi lakosság között. Treblinkánál például a németek által kiképzett ukrán őrök a zsidóktól elvett értékekkel kereskedtek, amelyekért ételt, alkoholt és szexuális szolgáltatásokat kaptak. Hasonló események zajlottak Belzec környékén is, ahol a helyiek fiatal lányokat küldtek ki, hogy testük áruba bocsájtásával sikerüljön ékszereket és más vagyontárgyakat hazahozniuk az őröktől.Gross szerint a lengyelek más módon is kihasználták a helyzetet. Előfordult, hogy egyszerre több transzport is érkezett Treblinkába, ezért egy-egy vonat órákig egy helyben állt az állomáson. Amikor a vonatot nem németek, hanem kisegítő egységek (például lengyel rendőrök) vigyázták, a helyiek alkohollal vesz-
tegették meg az őröket, majd a vonatokhoz jutva drága pénzekért ivóvizet, valamint ételt adtak el a vagonokba zsúfolt zsidóknak. Csak Varsóból 100 vonat érkezett Treblinkába összesen, ennek következtében a helyi gazdaság egyenesen forradalmi növekedésen ment keresztül.


Számos önkéntes rendvédelmi egység alakult meg a német megszállás idején, amelyek segédkeztek a németeknek (ilyen volt például az ún. sötétkék rendőrség), de a történész ebből a szempontból belarusz, ukrán, román, francia és magyar eseteket is felhoz. Számokban kifejezve megállapítja, hogy Európa megszállt területein a „helyiek”  1–1,5 millió zsidó haláláért voltak felelősek, ebből pedig a háború előtti lengyel területekre több százezer gyilkosság esett. A történész a helyi beszámolók áttekintése után arra a következtetésre jut, hogy Kielce környékén nem csupán a társadalom marginális elemei, hanem jómódú egyének is részt vettek a „zsidó vadászatban”, miközben széleskörű támogatást tudhattak magukénak a falusiak részéről. A zsidókkal tanúsított magatartás elsősorban a kapzsiság volt. Ezeket a rémálomnak tűnő tetteket normális, átlagos, dolgos, vallásos emberek követték el, éppen ezért olyan ijesztő.