Apu csomagol. Rakosgatja a kombiba a tiszta ruhát, dobozokat, miegyebet. Két kicsi gyerek - talán három és öt év körüliek - a sarkában. Nem maradnak le, árnyékként követik. Ameddig még itt van, ameddig meg tudják fogni az inge ujját, át tudják ölelni. Mert apu megy "németbe" dolgozni és hetekig távol lesz. De apunak mennie kell, mert pénzt kell keresni, hogy a bank ne vigye el a házat, hogy a kicsiknek legyen cipő, ruha, étel, gyógyszer. Anyu keresete talán elég a rezsire. Ha van munkája egyáltalán.

Más családban anyu csomagol. Vagy anyu is, apu is, a nagyi pedig neveli a kicsiket. Van, aki nem "németbe" megy, hanem "osztrákba". Vagy "angolba". Olyan is van, hogy a gyerek megy, apu-anyu marad. Mert közben változtak a dolgok, a gyerek felnőtt, apu megöregedett.

Ők a statisztikák sztárjai, a foglalkoztatási adatok bearanyozói. Mert akár naponta járnak át dolgozni más országba (a határ mellett élők), akár havonta jönnek haza látogatóba, az itthoni foglalkoztatási adatokat teszik széppé és dicsekvésre okot adóvá. Hiszen dolgoznak. Hurrá!

Aztán múlik az idő. Apu-anyu vagy belefárad, beleroppan az ingázásba és feladja, vagy fogja a családot és viszi őket is. Más esetben felőrli a házasságot/kapcsolatot a sok távollét.

Apu-anyu nem azért mennek olyan messzire a megélhetésért, mert egyébként ostobák hozzá, hogy a környezetükben megtalálják a jó lehetőségeket. Azért mennek, mert kénytelenek menni. 

A fiatalok (diplomásoktól a szakmunkásokig) talán könnyebben települnek ki, hiszen még nem köti őket ide a család, a házra felvett hitel, a gyerek. Sokszázezren vannak ők is. Nagyon nagy veszteség az országnak. Az ingázókról nem találtam becsült adatot sem. Az ő számuk sem kevés, ebben biztos vagyok. A közmunkások, ingázók és kitelepültek tábora mennyi lehet összesen? Másfél - két millió között valahol. Azért ezt a három csoportot vontam össze, mert bár megjelennek a magyar statisztikákban, mint munkavállalók, de a közterheket a külföldön dolgozók nem itt fizetik, a közmunkások bére pedig emberi életre, de még az éhenhalásra is kevés. Ilyen alapon persze a minimálbéreseket is ide vehetném, de most nem teszem. Lehet fényezni a statisztikai adatokat, minden kormány ezt szokta tenni. De attól a helyzet nem lesz jobb, ha óriásplakátokon sujkolják, mennyire nagyon jó nekünk. Nem jó. 

Mégis, hovatovább hazafiúi kötelesség hazudni. Nagy sumákolók vagyunk mi, évszázadok, ha nem évezredek óta. A homokba dugott fej kellene a címerünkre, az jellemző ránk. Mindegy, hogy a valós munkaerőpiaci helyzetről, a korrupcióról, az emberi/szakmai alkalmatlanságról, a politikai bábjátékról, az Uniós források baráti zsebbe csatornázásáról, a közpénzek ellopásáról, vagy az átlagpolgár értelmi szintjéről van szó. Hazudunk, mint a huzat. Egymásnak, önmagunknak, mindenkinek. 

Egyre jobban teljesítünk, de valahogy mégis minden folyamatosan romlik. Hatalmas léptekkel trappolunk vissza az időben, valami rablólovagos-feudális-félrabszolga-horthymagyarország vízióban látjuk a nem tudom micsodát. A fiataljaink elmennek, de a középkorúak is. Ugyanis senki sem veszi azt jónéven, ha 40-50 éves korára leírják. Igaz, azt sem veszi senki jónéven, ha 20-30, vagy 60-70 éves korában írják le. Az kevés ok az örömre, ha a pártok vezetői jól megélnek a nekik juttatott közpénzekből, a tűzhöz közel lévőknek jut a húsosfazékból. Mindenki más is élni akar. Lehetőleg emberhez méltó életet. 

Ha valaki meg tudja állni a helyét egy külföldi munkahelyen, meg tudná állni itthon is. Aki képes vállalkozást indítani/működtetni külföldön, az itthon is képes lenne. De ehhez megfelelően stabil gazdasági-jogi környezet kellene. Fejlődő ipar kellene. Az adminisztráció, a bürokrácia csökkentése kellene. Hitelhez jutás kellene. Nem pedig egy pökhendi elit által a végletekig kizsákmányolt, rokoni-baráti alapon működtetett, szétlopott, kedvetlen és reményvesztett ország kellene.

Szerintem. 

Hazudozzunk elvtársak! Ezek mindent bevesznek

Ne gyere haza, nincs már itt semmi

Közben lassan kürült az ország